A második világháború előtt leginkább a két hagyományos veszély leselkedett a magyar foci legjobbjaira: a sérülés és a bohémság. Orth György az elsőnek, Cseh II. László a másodiknak esett áldozatául. A szemtanúk szerint csak Puskáshoz mérhető tehetségű Orthot huszonnégy éves korában, 1925-ben rúgta le a bécsi Amateure profi mészáros hírében álló bekkje, Tandler, és a komoly térdsérülés akkoriban az érdemi sportpályafutás végét jelentette. Így egyetlen nemzetközi tornája az 1924-es olimpia volt, ahol az „egyiptomi csapásnak” – 3-0-s vereség a lesajnált ellenféltől – jobbfedezetként lehetett szomorú részese.

Cseh „Matyi” bezzeg ritkán szomorkodott. Állítólag azt kérte, sírjára majd azt írják fel, „Élt 37 évet, de azt jól”. A pályán előfordult, hogy miután mindenkit kicselezett, a gólvonalra állította a labdát, és visszafordulva, tenyeréből szemellenzőt tartva a homlokára, a védőket kémlelte. A zseniális összekötő szórakozott a szövetségi kapitánnyal is, de Dietz Károly doktor már nehezebben viselte ezt és kicsapongó életmódját, ki is hagyta az 1938-as világbajnokságra utazó csapatból. Még az sem hatotta meg, hogy Cseh a kerethirdetést követő vasárnapi bajnokin négy remekbe szabott gólt rúgott.

Orth vagy Cseh esete egyedi, de általános veszteség is érte a magyar labdarúgást azzal, hogy Trianonban levágták az ország sportban is sikeres perifériáját. Ez az oka annak, hogy 1942-ig csupán budapesti csapat nyert bajnokságot, ám az Észak-Erdély visszacsatolása utáni, 1943/44-es szezon dobogója már így festett: 1. Nagyvárad (49 pont), 2. Ferencváros (36), 3. Kolozsvár (36). A húszas évek hatszoros bajnok egylete, a Temesvári Kinizsi névsorában csupán magyar és szász nevek olvashatók. A román nemzeti válogatottban pedig, amely 1922-ben játszotta első hivatalos mérkőzését, egyetlen ízig-vérig román nemzetiségű játékos szerepelt.

Kubala László távozásában aztán már a teljes huszadik századi magyar sors megmutatkozott. Az 1927-es születésű klasszis családja az akkori Csehszlovákia területéről származott, a roppant tehetséges fiút 18 éves korában igazolta le a Ferencváros, ám ő a sorozás elől elmenekült Pozsonyba, az SK Bratislavához. A csehszlovák válogatottban, még tinédzserként, hat mérkőzésen négy gólt rúgott, de miután ott is megkapta a behívóját, visszatért Budapestre, immár a Vasashoz. A kommunista hatalomátvétel miatt azonban egészen Katalóniáig szaladt, és Barcelonában futott be Puskáséval vetekedő karriert.

vkla.hu

A Barcelona alapításának századik évfordulójára, 1999-ben rendezett szavazáson a szurkolók Cruyff, Maradona és Romario előtt a klub történetének legkiválóbb játékosává választották, a sportújságírók pedig – Alfredo Di Stefano után – az évszázad második legjobb spanyol labdarúgójának jelölték.

Varga Zoltán, az egy generációval későbbi labdazsonglőr még 23 esztendősen, a mexikói olimpia nyitánya előtt disszidált. Képességeihez méltatlan alakulatokhoz, például a skót Aberdeenhez is kénytelen volt elszegődni, miközben – elismertségének szomorú bizonyítékaként – amikor a Bundesligában bundázással vádolták, és ügyvédje azzal érvelt, hogy védence az adott mérkőzésen kapufát is rúgott, így szólt a hivatalos válasz: Varga olyan tehetségű labdarúgó, hogy minden további nélkül képes akár húsz méterről is szándékosan eltalálni a kapufát.

Albert Flórián, Szűcs Lajos, Novák Dezső, Varga Zoltán, a Ferencváros labdarúgói.

Fortepan

Évtizedekig találgatták, hogy Vargát ki vagy mi bírta távozásra. Kű Lajos esetében ez egyértelmű volt. Őt állítólag magához rendelte Kutas István, a Magyar Labdarúgó-szövetség akkori elnöke, és közölte vele: ellenséges „elemnek” tekinti, akit le fog törölni a magyar labdarúgás térképéről. Kű ezért inkább magát törölte le, meg sem állt Belgiumig. Így is mindmáig ő az utolsó magyar, aki BEK-döntőn szerepelt, 1977-ben az FC Bruges-zsel 1-0-ra kapott ki a Liverpooltól. (Bölöni László a Steaua 1986-os BEK-győzelme idején csak román állampolgár volt.)

Még az 1970-es években is a disszidálás volt a külföldre szerződés egyetlen módja. Ezt választotta többek között az állítólag a bundák szövevényét megelégelt, páratlan reflexűnek mondott kapus, Tóth Zoltán, örökre kizárva a visszatérés lehetőségét. Az 1980-as években aztán inkább már az kallódott el szinte törvényszerűen, aki itthon maradt. A kispesti Kocsis Lajos sajnos csak kisfröccsivásban lett világrekorder. Mulatott és mulattatott a pályán is, mígnem egy 1975-ös Eb-selejtezőn Wales ellen feleslegesen sarkazott a félpályán, ebből az ellenfél vezetést szerzett, a magyar válogatott kiesett, a szenzációs játékmester pedig kegyvesztetté vált.

Újpest bálványának, Törőcsik Andrásnak is megvoltak a maga gyengéi, ám őt ráadásként egész pályafutása során üldözte a balszerencse. Szeretett belefeledkezni az éjszakába: előfordult, hogy a rangadó előtti napon Fradi-szurkolók előre megfontolt szándékkal leitatták, de a kiütöttnek vélt Törő a meccsen mégis szinte egymaga verte meg a Ferencvárost. Azzal azonban már nem tudott mit kezdeni, hogy az 1978-as argentínai világbajnokság nyitómérkőzésén a hazaiak védője, Passarella 90 percen át rugdalta, a portugál Garrido mégis őt állította ki, egyetlen szabálytalanságáért. Itthon meghurcolták, eltiltották, és mikor végre magához tért, 1980-ban súlyos autóbalesetet szenvedett, zsebében a világválogatott meghívójával. Később legálisan szerződhetett külföldre, de akkor már nem jutott tovább a francia Montpellier-nél. Bár még levezetésként 34 évesen az MTK-ban is művelt csuda dolgokat, a tatabányai Udvardi Endre két durva belépővel végleg lezárta az utolsó előtti magyar világklasszis pályafutását.

Détári Lajos 1986-os mexikói világbajnokságon a Franciország ellen elvesztett mérkőzésen

AFP

Az utolsónak Détári Lajost tekinthetjük, aki egyéni sikereket még elért – Athénban az Olimpiakosz hívei ma is párás tekintettel emlegetik, győztes gólt rúgott a Német Kupa döntőjében, légióskodott Olaszországban –, de az 1986-os vébé után már nem maradt mellette egy komoly csapatra való magyar játékos. Pedig 1984-ben Moszkvában ifjúsági Eb-t nyertek a magyar fiatalok.