A négyszeres világbajnok Olaszország történelmet írt azzal, hogy zsinórban a harmadik világbajnokságra nem sikerül kijutnia. A jövőkép sem túl derűs, a felelősök pedig egyelőre mossák kezüket. Mi állhat az olasz szenvedéstörténet hátterében?
Gianluigi Donnarumma csalódottan temette a kezébe az arcát, miután Esmir Bajraktarevic mindent eldöntő tizenegyese valahogyan utat talált az olasz kapuba. Sarokra ment, de közel sem volt a legjobban elvégzett büntető. Donnarumma bele is ért, de többre már nem maradt ereje. 120 percnyi dráma és a szétlövés Olaszország kiesését hozta. A négyszeres világbajnok zsinórban harmadszor marad le a vb-ről.
https://www.youtube.com/watch?v=2gLxrP0Mg9A
A félpályánál gyülekező olaszok összetörve, tanácstalanul fordítottak hátat az örömittas bosnyákoknak. Sírtak, miközben körülöttük mindenki más ünnepelt.
Ez egy rémálom
– mondta a találkozó után Leonardo Spinazzola, aki kilenc éve tagja az olasz válogatottnak, ennek ellenére még sosem járt világbajnokságon. „Borzalmas. Olaszországnak. És nekünk is” – tette hozzá, a csalódottságát kicsit sem leplezve. A többiek közül senki sem szólalt meg, még a csapatkapitány Donnarumma sem. Gennaro Gattuso, a válogatott vezetőedzője azonban nem kerülhette el a sorsát. Ajkát harapdálva állt a sajtó elé.
Bocsánatot kért attól az 500 szurkolótól, akik elutaztak Zenicába és attól a sok millió olasztól, akik otthonról nézték a mérkőzést. „Fáj” – mondta, majd szünetet kellett tartania, hogy összeszedje magát. Aztán köszönetet mondott játékosainak, akikről szentül hiszi, hogy többet érdemeltek volna. „Rég láttam a válogatottat ilyen szívvel játszani” – állította Gattuso. Két dolog miatt maradt benne hiányérzet: Alessandro Bastoni első félidei kiállítása, illetve Moise Keane kihagyott helyzete, amely ha bemegy, 2–0-s előnyhöz juttathatta volna a megfogyatkozott olaszokat. Többek között ezek azok a pillanatok, amelyek miatt Olaszország történelmet írt kedden este,
arra ugyanis még soha nem volt példa, hogy egy korábbi világbajnok zsinórban három tornáról is hiányozzon.
A szövetségi kapitány Gattuso, a szövetségi elnök Gabriele Gravina és Gianluigi Buffon csapatmenedzser abban a tudatban ült be a Bilino Polje stadion szűk sajtótermébe, hogy tömegek fogják a lemondásukat követelni. Buffon arcára kiült a fájdalom. Kilenc évvel ezelőtt ő állt a kapuban Svédország ellen, amikor Jakob Johansson megpattanó lövésével 1–0-ra kikaptak Solnában. Ekkor kezdődött az olaszok vesszőfutása, a trauma feledtetése azonban a valaha volt legtöbbszörös olasz válogatott játékos számára láthatóan rendkívül fontos volt.
„Örülünk, hogy észrevettétek a fejlődést” – mondta Buffon, visszafogott dicsérettel élve a csapat felé, majd hozzátette, hogy a fő céljuk a világbajnoki kijutás volt. Megjegyezte azt is, hogy a szövetség nem fog elhamarkodott döntést hozni a folytatásról. „A szezon júniusban ér véget, addig úgy gondolom, helyes, ha folytatom a munkámat a szövetségnél, az elnök mellett.”
A meccs után senki nem mondott le. Ez komoly felháborodást váltott ki az olasz szurkolók között. Gravina elnök már a 2022-es, Észak-Macedónia elleni blama után sem távozott, ahogy a 2024-es Európa-bajnokságon Svájc ellen mutatott enervált teljesítményt követően sem. Mivel a szövetség elnöke közös pont ezekben a kudarcokban, kritikusai nem értik, hogyan törhetné meg Olaszország a rossz szériáját, amíg ő marad az olasz futball élén.
„Gattuso nagyszerű edző” – mondta, „én kértem meg, hogy maradjon, akárcsak Buffont is”. Ami egyesek szemében türelem, az mások szerint tétovázás. A folytonosság most nem tűnik meggyőző válasznak, pláne nem egy olyan időszakban, amikor - ahogyan Gravina maga is elismeri - „súlyos válságban van az olasz futball”.
Amikor Olaszország húsz éve legyőzte Franciaországot a világbajnoki döntőben, akkor sokak szerint minden idők egyik legerősebb olasz válogatottja ért fel a csúcsra. Ennek a sikernek az alapjait már egy évtizeddel korábban lefektették, amikor Cesare Maldini U21-es válogatottja 1992 és 1996 között zsinórban három Európa-bajnokságot nyert.
Ekkor még nagyon más volt a helyzet arrafelé. Az 1990-es években aranykorát élte a Serie A, az olasz bajnokság a világ egyik legerősebbjének számított, köszönhetően annak, hogy a klubok maximum három légióst nevezhettek a meccskeretbe. Az olasz játékosok tündököltek.
1995-ben aztán gyökeres változást hozott a Bosman-szabály, amely jelentősen átalakította az európai futball működését, és sokkal megengedőbb volt a külföldi játékosok szerepeltetésében is. Ennek következtében a századforduló környékén rengeteg külföldi játékos igazolt a Serie A-ba. Ez a folyamat alaposan megnehezítette a fiatal olasz futballisták dolgát, hogy rendszeres játéklehetőséghez jussanak hazájuk élcsapataiban.
Az olaszok legnagyobb gondja mindezek ellenére mégiscsak az, hogy lemaradtak a pénzügyi versenyben Európa többi országától: egyetlen olasz élcsapat sem szerepel a Deloitte által összeállított, a világ legnagyobb bevételű klubjait felvonultató listán a legjobb 10-ben. Eközben az angol bajnokság klubjai folyamatosan növekvő televíziós bevételekből profitálnak, más európai ligák pedig jelentős befektetőket vonzanak. A nagy olasz klubok közül több is jelentős veszteségeket halmozott fel az elmúlt években, ami nem kecsegtet sok jóval a jövőre nézve.
Problémák? A stadionok. Tudjuk, hogy a pályán kívül is jobban kell teljesíteni ahhoz, hogy előrébb lépjünk. És az utánpótlás-rendszerrel is vannak még gondok
– mondta Alessandro Del Piero a pótselejtezőket megelőzően a CBS-nek.
Utóbbi terén azért nem ennyire vészes a helyzet. Az olasz futball már a 2010-es – címvédőként elszenvedett – csoportkörös kiesés, majd a 2014-es kudarc után is megpróbálta megreformálni önmagát. Arrigo Sacchi például azt a feladatot kapta, hogy képezzen edzőket, és segítsen felnevelni a következő generációt. Új korosztályos programokat vezettek be, és állami szinten is beavatkoztak, az Olasz Nemzeti Olimpiai Bizottság több reformjavaslattal is előállt. Ezek közé tartozott például, hogy a Serie A-klubok második csapatokat indíthatnak a harmadosztályban, áthidalva az utánpótlás és a felnőtt futball közti szakadékot.
Elvitathatatlan, hogy a változtatásoknak voltak kézzelfogható eredményei. Az olasz fiatalok 2013-ban, 2018-ban és 2019-ben is döntőbe jutottak, majd 2024-ben megnyerték az U17-es Európa-bajnokságot. A csapat tagja volt többek között Francesco Camarda is, aki megdöntötte Paolo Maldini rekordját, mint a Milan történetének legfiatalabb debütálója – 2023 novemberében, mindössze 15 évesen és 260 naposan. Hasonló a helyzet az U19-es korosztálynál is, a 2016-os és a 2018-as ezüstérmek után Olaszország 2023-ban győzni tudott. Ennek a csapatnak tagja volt az Inter tehetsége, Francesco Pio Esposito is, akit az olasz futball egyik legígéretesebb fiatal támadójaként tartanak számon.
Nincs tehát minden veszve, bár nem mehetünk el szó nélkül az olasz klubok Bajnokok Ligája szereplése mellett sem. Ugyan a történet egy pozitív fejleménnyel indult, ugyanis az UEFA koefficiens-rangsorának élén zárt a Serie A, így öt csapattal kezdhette meg a legrangosabb európai kupasorozat főtáblás szakaszát. Mostanra azonban valamennyien elbuktak.
A mindössze negyvenezer lelket számláló norvég kisváros csapata, a Bodö/Glimt kettős győzelemmel búcsúztatta a Bajnokok Ligájában az Intert. A Kjetil Knutsen irányította együttes nem egy szokványos csapat. Éppen ebben rejlik az ereje.
Ami pedig az infrastruktúrát illeti. A 2032-es Európa-bajnokság rendezése némi nyomást helyezett az olasz szövetségre, amely időszerűnek látta, hogy ezen a téren is előrelépjen. Az új San Siro megépítése zöld utat kapott, a firenzei Artemio Franchi stadion pedig felújítás alatt áll.
Lassan, de biztosan haladunk – gondolhatták az olasz szurkolók, a válogatott világbajnoki-selejtezős kudarcsorozata most mégis mindent elhomályosít, még a 2021-es Európa-bajnoki győzelmet is. Amikor Olaszország kilenc éve nem jutott ki a világbajnokságra, Gravina elődje, Carlo Tavecchio apokalipszist emlegetett. Az apokalipszisnek természeténél fogva nincsen folytatása. Coppola sem csinált trilógiát az 1979-es Apokalipszis most című filmjéből. Ezt a trilógiát 2026-ban összehozta helyette a szövetség, amely háromrészes darabban dolgozta fel az olasz futball tragédiáját.
Nyitóképünkön: Gianluigi Donnarumma vitatkozik a játékvezetővel, Alessandro Bastoni piros lapot kapott világbajnokság európai selejtezőjének döntő mérkőzésén, Bosznia-Hercegovina és Olaszország csapott össze 2026. március 31-én Fotó: AFP / Elvis Berukcic
Június 11. és július 19. között az amerikai focivébére figyel a világ. Három házigazda, 16 helyszín, 48 csapat, 104 mérkőzés – sosem rendeztek még ilyen nagyszabású futballtornát. Kövesse a HVG-n a világbajnokság minden rezdülését.
