Így nézhetne ki az űrlift. Két emelet között

A sci-fi írók már régóta megálmodták az űrlifteket, azonban a nanotudomány terén az elmúlt években tett előrelépéseknek köszönhetően ez ma már távolról sem csupán az alkotói fantázia kicsapongásának terébe tartozó elgondolás. A szénszálas nanocsövek segítségével ugyanis a kutatók szerint lehetséges volna létrehozni egy kellően könnyű, ám megfelelően erős szerkezetet, amely az űrlift pályájának alapját képezhetné.

Ezt a pályát egy a másik végére erősített „ellensúly” tartaná folyamatosan megfeszítve. Az ellensúlyt orbitális pályára állítva lehetne biztosítani, hogy az folyamatosan a megfelelő helyzetben maradhasson. A liftet magát egy szabad elektronokat alkalamzó lézerrendszer gyorsítaná felfelé. A 2,4 megawattos lézersugarat fotocellákba irányítanák, amely elektromossággá alakítaná a lézerfényt, s ez lehetővé tenné, hogy az első tervek által húsztonnásra saccolt lift-szerkezet 190 km/órás sebességet érjen el.

A Wired magazin értesülései szerint az első űrlift egy mesterséges szigetről indulna, az egyenlítő térségéből, Ecuadortól nyugatra, s a közel egy méter széles, nanocsövekből felépülő cső közel százezer kilométer magasságra nyúlna ki a világűrbe. A cső köré építenék magát az űrliftet, amellyel nem csak embereket, hanem akár műholdakat, illetve jövőbeni űrállomások alkatrészeit is szállíthatnák. A Wired által megszólaltatott szakértők szerint egy ilyen szerkezet akár 15 éven belül kézzelfogható valósággá válhat.

„Technikailag megvalósítható lenne egy ilyen elképzelés” – nyilatkozta a Wirednek Robert Cassanove az amerikai űrügynökség, a NASA fejlett koncepciókért felelős intézetének, a NIAC-nak (NASA Institute for Advanced Concepts) az igazgatója.

A NIAC eddig már több mint 500 000 dollárnyi támogatást adott a seattlei HighLift Systemsnek, hogy a vállalat fő technikai igazgatója, Bradley Edwards vezényletével fejlesszék ki a szükséges technológiákat.

A kulcs az űrlifthez a már említett nanocsövekben rejlik, amelyeket úgy képeznek, hogy mikroszkopikus vékonyságú grafitlemezeket csövekké görgetnek össze. Az így kapott csövecskék átmérője nanométerekkel mérhető, ennek ellenére az ilyen szerkezetű anyag százszor olyan erős, mint az acél, ellenben jelentősen kisebb a súlya.

„A nanocsövek technológiája elképesztő iramban fejlődik” – magyarázta Cassanova. „Egyelőre még nem tudunk elég hosszú kábelt készíteni belőlük, hogy a Föld felszínétől százezer kilométerre is elérjünk, de számos szervezet dolgozik a probléma megoldásán.”

David Raitt, az Európai Űrügynökség, az ESA műszaki igazgatója szerint a kérdés nem az, hogy megépül-e valaha az űrlift, hanem csak az, hogy mikor.

„Olyan lesz, akár az égigérő paszuly a mesében” – lelkendezett Raitt. „Hátborzongató belegondolni, hogy egy alig egy méter széles kábel százezer kilométer hosszan kígyózik ki a világűrbe, miközben csaknem olyan vastag, mint a papír.

Bradley Edwards szerint a költséghatékonyság a legfontosabb tényező, amely az űrlift kifejlesztése mellett szól. Míg manapság az űrsiklóval a kozmoszba feljuttatott eszközök minden kilogrammja 10 000 és 40 000 dollár közti költséget jelent, ugyanez a lift esetében csekély száz dollárra csökkenne. Ennek köszönhetően akár óriási napkollektorokat is üzembe lehetne állítani a Föld energiagondjainak orvoslására.

„Az afrikai országok az így nyert energia segítségével jelentősen fejleszthetnék az infrastuktúrájukat és a gazdaságaikat” – magyarázta a szakértő. „Az űrből nyert olcsó áram segítségével nagyságrendekkel könnyebb lenne kutakat ásni, hogy a további előnyökről ne is beszéljek.”

Edwards munkája során szoros kapcsolatban áll az olajcégből kinőtt energiaipari óriással, a BP Solarral, amelynek fejlesztési igazgatója, Bill Rever szerint az űrlift koncepciója „nagyon ígéretesnek tűnik”.

„Nagyon meggyőzőek az elemzéseik; az, hogy milyen mélységben foglalkoztak a lehetséges gyártással, illetve a gyártási folyamat során felmerülő problémákkal, s hogy helyenként már megoldásokat is találtak ezekre” – magyarázta Rever a Wirednek. „Rengeteg tudásanyaggal gazdagodtak az eddig eltelt időben, s ennek már most látszanak az eredményei. Ez a koncepció már jóval túlmutat azon a fázison, amikor egy rakás fickónak támad egy ötlete. Jelenleg már a tényleges mérnöki munka fázisa zajlik, hogy a tervekből kézzelfogható valóság váljon.”

Edwards a kutatást támogatandó további szakértőket toboroz, s befeketetőket keres, akik az első űrlift becsült tízmilliárd dolláros költségét előteremtik. A pénzügyi támogatás egy része olyan cégektől származik, amelyek érdekeltek a jövő egyik nagy gazdasági lehetőségének tartott űrturizmus kifejlesztésében.

„Egy ilyen lift segítségével az egész világ megtapasztalhatná az űrutazást” – fejtette ki Edwards. „A technológia további fejlődésével pedig akár az első űrbéli kisvárosok is létrejöhetnének.”

A szakértők egybehangzó véleménye szerint az űrliftek megjelenésével úgy tágulhatna ki az ember által elérhető terület, mint annak idején a vasutak megjelenésével hódítottak meg egyre nagyobb és nagyobb részt a telepesek az amerikai vadnyugatból. Nem véletlen, hogy az űr meghódítását sokan a „végső határként” (final frontier) is nevezik, s ehhez az űrlift szolgáltathatja az első ugródeszkát.