A kutatás vezetője, Kaustuv Roy, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem biológusprofesszora tüzetesebben megvizsgált tengeri kagylókat, amelyeknek fosszilis történelme csaknem kétszázmillió évre nyúlik vissza. Az evolúció és kihalások dokumentált folyamatát követve a kutatók látták az úgynevezett háttérkihalások és a tömeges - például a hatvanötmillió évvel ezelőtti, a dinoszauruszok végét jelentő - eltűnések hatásait is. Számos faj pusztult ki az ilyen nagy horderejű események között is.

De a kihalások ezekben a csendes időkben is evolúciós családokba tömörültek, tehát a szoros rokonságban álló kagylók nagyobb arányban tűntek el együtt, mint ahogyan az véletlenszerűen indokolt lett volna.

A tanulmány fontos bizonyítékokkal szolgál a kihalás mintáiról - mondta a BBC hírportálnak Richard Grenyer, a jelen kutatástól független londoni biológus. Az élőlények nagy csoportjai (például a nagymacskák) általában hasonlítanak egymásra. A genetikai hasonlóság azonban azt is jelenti, hogy egy negatív tényező valószínűleg mindannyijukat érzékenyen fogja érinteni.

E minta alapján a kihalások az evolúciós fa egész ágait érinthetik. Roy professzor szavaival: ha egész vonalak érzékenyebbek, mint a többiek, még az enyhe kihalási hullámok esetében is az evolúciótörténet egész darabjait veszíthetjük el.

Julie Lockwood, a New Jersey-i Rutgers Egyetem ökológusa, aki szintén nem vett részt a mostani kutatásban, a jelenben is tud példát mutatni erre. A tengeri madaraknál az éghajlatváltozás és az élőhelyek beszűkülése egész fajcsoportokat érint.

Az új felismerés segíthet abban, hogy a természetvédelmi erőfeszítéseket egy-egy csoportra koncentrálják, így növelve azok hatékonyságát - magyarázta Greyner. Így ha egy faj esetében beválik a stratégia, azt nagy valószínűséggel a rokonaira is lehet majd alkalmazni.