Jean-Henri Dunant egy mélyen hívő, kálvinista svájci családból származott, ahol a szorgalmas gazdálkodás, a polgári - közéleti - aktivitás - és a keresztény felebaráti szeretet határozta meg a família életét - írja róla a német lap, a Die Zeit. Ám Dunant élete nem volt ennyire egyenesvonalú: mindig a nagy teljesítmények és az egyéni kudarcok között ingadozott.
Apja kereskedő volt, Genf város tanácsnak befolyásos tagja. Adakozott a szegényeknek, az árvaházakat is támogatta. Anyja az 1828-ban született kis Henryt már korán magával vitte a munkásnegyedbe, ahol a rászorulókkal foglalkozott. Ám a fiú nem követi a szülők példáját: kétszer is megbukik, majd kimarad az iskolából. Végül a banküzemtannal kénytelen foglalkozni, nem vár rá nagy karrier - látszólag.
Vízkoncesszióért indult
A felebaráti szeretetre oktatás viszont sikerebbnek tűnik már ekkor is - írja a Die Zeit. A börtönbüntetésre ítélteknek igyekszik a Bibliát megismertetni, és megalapítja a Fiatalok Genfi Keresztény Egyesületét. (Ez az angol rövidítéssel YMCA-nek nevezett, azóta világszervezetté vált mozgalom helyi egylete volt - minderről a Wikipedián lehet bővebben olvasni.) Közben bankja kiküldi egy gyarmattársasághoz: Szicíliába, Tunéziába és Algériába utazik. Sikeres, kissé merész üzleteket is köt ekkor, sőt utazási élményeinek megírásával felkelti a tudományos társaságok érdeklődését is.
nobelprize.org
Az üzleti sikerek felbátorítják a fiatalember, és Dunant önállósítja magát. Algériában szeretne búzát termeszteni és malmokat építeni. Tőkét gyűjt ehhez, részvénytársaságot alapít. Csupán egy dolog hiányzik mindehhez: a "vízkoncesszió", amelyet a gyarmati hatóságok engedélyezhetnek. Méghozzá a francia hatóságok jóváhagyása szükséges. Dunant elhatározza, hogy III. Napóleon császártól személyes kihallgatást kér. A francia uralkodó éppen Lombardiában tartózkodik, mert a szárd-piemonti állam segítségére siet az osztrákok elleni háborúban. (Ezt a háborút magyar iskolákban az olasz egységért vívott küzdelmek címszó alatt tanítják.)
A solferinói csata borzalmai
Henry Dunant 1859. június 24-én szembesült ennek a háborúnak a borzalmaival: a solferinói csatáról van szó, a XIX. század egyik legvéresebb ütközetéről. Több mint 300 ezer ember állt szemben ekkor egymással, 16 kilométer szélességű frontszakaszon. Az osztrákok vereséget szenvedtek, az út szabaddá vált Itália egyesítése előtt. A harctéren viszont 40 ezer halott, sebesült, rokkant maradt.
Dunant Castiglione delle Stiviere helységben, nyolc kilométerre Solferinótól élte át, miként próbálták a katonák bajtársaikat menteni. A kereskedelmi utazó elfeledkezett eredeti céljáról és segédkezett a rögtönzött tábori kórházakban. Dunant így emlékett később vissza a másnapi csatamezőre: "Június 25-én a nap az egyik legirtózatosabb színtérre süt rá, amit csak el lehet képzelni. A csatateret emberek hullái és lovak tetemei borítják."
Castiglione asszonyai hamar felismerték, hogy nincs nemzeti különbség a szenvedésben, és mindenkinek segítettek - írja Dunant. "Tutti fratelli" - mindenki testvér, ez a jelszó hangzott fel mindenütt a csata után. Ez a gondolat kezdte foglalkoztatni a svájci kereskedőt. Egy sebesült katonának joga van a segítséghez - erre a megállapításra jutott. Három évvel a csata után jelent meg visszaemlékezése a solferinói csatáról. Leírta a sebesüléseket, az orvosok hiányát, a kötszer és a higiénia hiányát. Saját költségére 1600 példányt nyomtatott ki, és szétküldte Európa politikai és katonai vezetőinek. Javasol egy nemzetközi egyezményt, amely a sebesültek ellátását szabályozná, és egy társaság alapításával állt elő, amely "nagylelkű önkéntesekből állna, akik a sebesülteket háborús időkben segítenék".
Egy sikeres kezdeményezés és a gyors bukás
Kezdeményezése sikerrel járt: tizenkét nemzet képviselői írják alá 1864. augusztus 22-én a konvenciót, az első a genfi konvenciók sorában, és a sebesültek ellátására vonatkozik. Ebben az egyezményben rögzítik, hogy a vöröskereszt a csatatéren segédkezők védőjelvénye lesz. A szöveg kidolgozásában nagy szerep jutott egy genfi jogásznak, Gustave Moynier-nak. Ő lesz az elnöke annak a társaságnak, amelyből később a Nemzetközi Vöröskereszt - egészen pontosan a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága - alakul meg. A prtagmatikus Moynier fokozatosan háttérbe szorította a Wikipedia angol nyelvű szócikke szerint az álmodozó Dunant-t, aki csak mellékszerepet kapott a szervezetben.
Közben Dunant egyre jobban elhanyagolta üzleti tevékenységét: Algéria-projektje megbukott, rokonai és barátai elvesztették a cégbe fektetett pénzüket, befektetéseiket. 1867-ben Dunant-t csalárd bukás miatt elítélték. Morálisan teljesen ellehetetlenült ekkorra. A Vöröskereszt és a YMCA genfi egylete kizárta alapítóját a soraiból.
Hajléktalanul, járadékon tengődve
Dunant egész Európát bejárta, kóborolt, időnként hajléktalanul. 1875-től egy appenzelli, svájci faluban, Heidenben élt, abból a szerény életjáradékból, amit családja folyósított számára. Emlékiratait írta, mélyen elítélve korábbi munkatársait. Csak amikor egy St. Gallen-i újságíró, Georg Baumberger felhívta a figyelmet Dunant érdemeire az Ostschweiz című lapban - nos, csak ezután kapott kitüntetéseket, rendjeleket és rendes életjáradékot Dunant. A Vöröskereszt alapítója ezután 1901-ben - az Inter-Parlamentáris Uniót alapító Frédéric Passy-val együtt - kapta meg az első Nobel-békedíjat.
Végrendeletében sem hazudtolta meg magát: Dunant egy szabadágyat garantált a szegényeknek abban a heideni kórházban, ahol rossz egészsége miatt 1892-től a hátralévő napjait töltötte. Ebben a szobában, a 12-esben élt haláláig - depresszióval küzdve, teljesen megkeseredetten. Egy levelében azt kívánta magának, "úgy temessék el, mint egy kutyát". Kívánsága majdhogynem teljesült: 1910. október 30-án hunyt el, minden ceremónia nélkül temették el.
Végül megemlítjük, hogy az általa alapított szervezet, a Nemzetközi Vöröskereszt 1917-ben, 1944-ben és 1963-ban kapott béke Nobel-díjat.
