Igazság szerint angolosan írva (hype) és honosítva („hájp”) is bután fest ez a szó, ráadásul lefordítani sem igazán lehet. A „hájp” bármilyen termék körül kialakulhat (a legjobb példa erre az iPhone), egyfajta rajongást, túlzott várakozást, megelőlegezett bizalmat jelent. Sokszor az okos marketingstratégia eredményezi, de van, hogy csak úgy „kialakul”.

A lengyel CD Project RED, 2007-ben megjelent „The Witcher” szerepjátéka a szintén lengyel Andrzej Sapkowski fantasy-író által írt könyveken alapult, és az ismeretlenségből robbant a slágerlisták élére. Nem csak a szexjelenetek miatt - a játék valóban meglepően igényes, „felnőttes”, és nem utolsósorban igazi (azaz nem a mostanában divatos lebutított) RPG volt.

A lengyel fiúk megérdemelték a sikert, de vajon mi tudnak mutatni négy év elteltével? Vajon sikerül megismételni a bravúrt?

Nos, ez az a pont, ahol rá kell térnünk a hype-jelenségre. Kevés olyan játék van (és volt), amit még évekkel a megjelenése előtt ennyire hájpoltak volna a netezők. Szinte mást sem látni a fórumokon és a blogokon, mint „XY játék igénytelen… bezzeg majd a Witcher 2... az lesz a legjobb/legszebb/stb.” Éppen ezért nehéz dolga van bárkinek, aki objektív tesztet szeretne írni a játékról, hiszen a rajongók valószínűleg virtuálisan szétszedik majd. A Witcher 2 a legtöbb netező (és szerepjáték rajongó) szemében a tökéletes, nagybetűs Játék – hiszen évekig várták és dicsőítették… Innen pedig nehéz visszakozni. És pontosan ez a baj a hájppal, nehéz belőle kihátrálni. Ez nemcsak a rajongókon, de a szaksajtón is érezhető: a játék mindenütt szinte maximális értékeléseket kap…

Otthoni NASA-erőmű beszerzése ajánlott...

Több mint négy év várakozás és „hájpolás” után, kellemetlen szembesülni azzal, hogy csak 16:9-es felbontást támogat a sztárjáték, mindenki más (4:3, 16:9) „szélesvászonban”játszhat…

De legalább ilyen kellemetlen, hogy a videó- és egyéb konfigurációkat csak külön a launcherből lehet elérni, (és minden változtatás után újraindítani) - a játék menüjében annyi beállítás sincs, mint egy C64-es játékban… Nem dobott fel az a tény sem, hogy a Witcher 2 gyakorlatilag bármilyen számítógépet és videokártyát képes „megfektetni”, ráadásul az optimalizáltságban sem jeleskedik… Említsük meg, hogy az egér még a menükben is úgy mozog, mint egy félőrült szentjánosbogár?

Minden apró betűk leg-apróbbika... Halmozottan.

A tesztelőnek további dilemmákkal kell szembenéznie… Vajon beszéljünk arról, hogy négy év hájpolás után, kicsit csalódottan bogarásszuk az olvashatatlanul hangyányi betűket (amelyek méretét természetesen nem lehet átállítani), esetleg arról, hogy a hájp-játék főhőse, amikor felvesz valamit a földről, akkor nem hajol le érte?  Hogy az árnyékok még a legmagasabb beállítások mellett is olyan „maszatosak”, mint amit a GTA IV esetében láthattunk? 

Ha zavar a maszatos árnyékolás, akkor inkább kapcsoljuk ki...

Vajon érdemes-e tagadni, hogy a játék, bár PC-exkluzív, már készülődik a konzolokra? Ez utóbbi jelenség ékes példája a leegyszerűsített menü és inventory – jól láthatóan elő van készítve a terep a kontrollerek számára.
Apropó: nVidia-tulajok mindenképpen telepítsék a legújabb béta-meghajtót, anélkül ugyanis még a legerősebb gépen is elég gyenge lesz az FPS érték.

Mindezeket sajnos nem érdemes hangoztatni – a Witcher 2 annyira túl lett hájpolva, hogy felesleges kötözködni. 2011 legjobb RPG-je lesz, ha törik, ha szakad. Jogosan vajon? Nos, leszámítva a fentebb említett kellemetlenségeket (amelyeket a rajongói fórumokon szentségtörésnek számít felemelgetni), a Witcher 2 valóban remek. Mindent tud, amire egy modern és igényes szerepjátéknak szüksége van! Lássuk!

Konzol körmenü egy PC exlkuzív játékban. Ellentmondás?

Az első és legnagyobb pozitívum, ami az egész játék során végig fog kísérni minket, az nem más, mint az RPG-rajongók által minden játék esetében árgus szemekkel vizsgált, Szent Grálként emlegetett ún. „C&C”. Jelentése „Choices and Consequences”, azaz „választások és következmények”. Elvileg minden szerepjáték lényege ez lenne: így alakíthatjuk a történetet (több szálon), többféle befejezéssel, egy-egy probléma különböző megoldásaival. Döntéseink hatását akár azonnal, akár jóval később is láthatjuk, sőt ezek drasztikusan változtatják a játékélményt és cselekményt. Ez lenne a „C&C” lényege – kár, hogy az utóbbi 10 (15?) évben, szinte minden szerepjátékból kimaradt, helyét átvette a csilli-villi grafika, a szex és számos egyéb dolog, ami nem is lenne annyira fontos.

A Witcher 2 sem mentes korunk játékfejlesztőinek „hú, de most aztán a világ legszebb játéka lesz a miénk” elnevezésű betegségétől (a fejlesztés több mint a felét valószínűleg az új grafikus motor készítése emésztette fel), mentségükre szóljon azonban, hogy ők a külsőségek mellett a belbecsre is figyeltek (rád tekintek rosszallóan Dragon Age 2…)

A nép lélegzetelállító grafikát követel. Megkapják!

A játék nemcsak szép (igaz, ha mindent teljes pompájában akarunk látni, olyan erőmű kell hozzá, hogy olyan talán nincs is), hanem valódi szerepjáték is. A döntések és azok következményei már az első egy-két órában záporoznak a játékosra. Ennek legszembetűnőbb jele, hogy az első néhány párbeszéd segítségével még azt is eldönthetjük, hogy hol és hogyan induljon a játék. Spojlerezni nem szeretnénk, így legyen elég annyi: ebben a játékban valóban súlya van a döntéseinknek, az RPG-rajongóknak nem lesz okuk panaszra.

Bár a sorozat előző részének ismerete nélkül is élvezhető a játék, nem árt, ha tisztában vagyunk ez előzményekkel (ha kimaradt volna, akkor érdemes végigjátszani az első részt is, hiszen valóban remek, és most már olcsó is). Sőt az előző részből importálhatjuk mentéseinket (ezt a Mass Effect hozta divatba), így ettől függően is láthatunk változásokat.

Az első rész sokat kritizált harcrendszerét megreformálták: míg az elődben inkább egyfajta „ritmusjáték” volt a kardozás, most inkább egy egyszerűsített hack-and-slash lett. Ez jót tett az akcióelemeknek. Igaz, továbbra sem az akció, inkább a történet és a szerepjátszás miatt szeretjük a Witcher világát (Darksiders szintű kardozásokra ne számítsunk), de legalább látványosabb és élvezhetőbb harcrendszert kapunk. A művészeti rendező ismét érdemel egy csillagos ötöst (már ez előző részben is kiérdemelte) – a játék helyszínei, képi világa és a borongós középkori/fantasy ismét remekül működik. Kliséktől mentes, egyedi (ez persze Andrzej Sapkowskinak is köszönhető) és izgalmas világot kapunk, rengeteg finom részlettel. Még alacsony grafikai felbontás mellett (a legtöbben valószínűleg így fogunk játszani) is megmutatkozik a fantasztikus pályatervezés és a részletek aprólékos kidolgozása.

Jogos volt tehát a hájp? Nos, ha nem élnénk ennyire „RPG-ínséges” időket, akkor a Witcher 2 egy remek, nagyon szép grafikájú szerepjáték lenne a (valószínűleg) sok egyéb szerepjáték között. Mivel azonban igazi szerepjátékot már senki nem készít, így az a helyzet, hogy a Withcer 2 a legjobb szerepjáték az utóbbi évek felhozatalában. Nem azért, mert annyira kiemelkedő lenne (bár jó)… , hanem azért, mert ez az egyetlen igazi szerepjáték az utóbbi években.