Az El Nino 3-6 évente gondoskodik arról, hogy a tengeráramlatok és a szelek letérjenek megszokott útjukról, súlyos természeti csapásokat előidézve a Csendes-óceán környezetében. Ilyenkor Peru partjainál olyan meleg és tápanyagban szegény a víz, hogy a halak mélyebb vízrétegekbe vagy délre vonulnak, Ausztráliát pedig aszály sújtja. Egyelőre a meleg vizet hozó jelenséget még rendszeren váltja a hűvösebb La Nina, amely Peruban szárazságot, Ausztráliában csapadékbőséget okoz. 

Egy nemzetközi kutatócsapat most bebizonyította, hogy egyfelől már évmilliókkal ezelőtt is létezett hasonló váltakozás, másfelől az éghajlatváltozás előreláthatóan nem fokozza majd az El Ninót. Thomas Brey, a németországi Alfred Wegener Sark- és Tengerkutató Intézet kutatója és kollégái 50 millió éves antarktiszi kagylókövületek évgyűrűit tanulmányozták, eredményeikről pedig a Geophysical Research Letter című szaklapban számoltak be a Der Spiegel ismertetése szerint. 

A kagylóhéjak igazi éghajlati archívumnak tekinthetők, amelyek mésztartalmuk miatt nem bomlanak le - magyarázta Brey. A százéves kort is megélő kagylók évgyűrűinek mérésével a kutatók megállapították, hogy növekedési ütemük párhuzamba állítható az El Nino három-hatéves ritmusával. Tehát már ötvenmillió évvel ezelőtt is meleg és hideg szakaszok váltakozása jellemezte az éghajlatot. Ekkor volt a földtörténet legutóbbi meleg szakasza, az eocén, amelynek során az Antarktiszon fák nőttek, a tenger hőmérséklete pedig 10 és 16 Celsius-fok között váltakozott. A szokatlanul meleg években a kagylók lassabban nőttek, így árulkodnak ma az akkori időjárásról. A felfedezés sok éghajlatkutató számára érdekes, hiszen ha megállapításuk helyes, akkor a Csendes-óceán déli részén könnyebben meg lehet majd jósolni az éghajlat alakulását.