Irán visszalőtt: Katari és iraki amerikai bázisokat ért támadás
Teherán kommunikációjából az olvasható ki, hogy szeretnék az ellenségeskedést ennyiben hagyni.
Már az első, okostelefonnal készített játékfilmre is leadhatják voksukat az amerikai filmakadémia ítészei az idei Oscar-szavazáson. Így hamarosan kiderül, hogy profi fotósoknak kiírt nemzetközi pályázatok után mozgófilmes megméretésen is megállják-e a helyüket a mobiltelefonnal készített alkotások. Az Olajbogyó című, Hooman Khalili iráni származású amerikai színész-rendező által jegyzett film, amelyet december közepén mutattak be Los Angelesben, korántsem afféle bumfordi „házimozi”. A képeket ugyan kizárólag egy – történetesen Nokia N8-as – zsebkészülékkel rögzítették, de úgy, hogy a telefont egy professzionális filmes objektív mögé applikálták, és minden további munkafázis (a világosítástól a hangfelvételeken át az utómunkákig) a hagyományos filmipari módon zajlott.
A fotózásban a jobb kompakt fényképezőgépekkel vetekedő tudású okostelefonok már több mint egy éve betörtek a profik világába. 2010 novemberében kerültek fel a New York Times címlapjára a Pulitzer-díjas amerikai sajtófotográfus, Damon Winter afganisztáni háborúban készült képei, tavaly februárban pedig ugyanő ugyanezt a témát feldolgozó sorozatával 3. helyezést ért el a Pictures of The Year International versenyen. Az elismerés hallatán sokan felhördültek a szakmában, de nem azért, mert a díjazott nem hagyományos fotóapparáttal dolgozott. Azt kifogásolták, hogy Winter olyan, mobiltelefonra kifejlesztett alkalmazást használt, ami exponálás után egy automatikus algoritmus futtatásával azonnal manipulálja a fotókat: a színek, a kontraszt, a torzítások tekintetében évtizedekkel korábbi analóg gépek jellegzetes hibáit „varázsolja” a végeredményre. (A két legismertebb, iPhone-ra kifejlesztett alkalmazás, a Hipstamatic és az Instagram, valamint az androidos készülékeken futó hasonló programok a retrohatásra vágyó felhasználónak virtuális fotópapírok, objektívek, vakuk, esetleg konkrét egykori fényképezőgép-típusok – az 1970-es években elterjedt Polaroid instant kamera mellett többnyire olcsó kompaktok – közti választást kínálnak fel.)
Gárdi Balázs/Basetrack.org
Míg az „antikolt” fénykép készítésének a fotóriporterek között is egyre több a híve, a kritikusok elítélik ezt a fajta felesleges esztétizálást, amely szerintük álnosztalgiát ébreszt a nézőben. Némelyek egyenesen a sajtófotó haláláról cikkeznek, mondván: ez a technika „a fotóművészet részévé teszi” a média számára készített, elvileg semleges, tényközlő képeket is. „Miért kell a riporterek mai fotóinak úgy kinézniük, mintha 1969-ben készültek volna?” – háborgott a Los Angeles Times szakírója, megjegyezve, hogy komoly problémákat okozna, ha cikkeket író kollégái is a valóságot hasonlóképpen torzító (újság)írói eszközökkel dolgoznának.
Kérdés, hogy manipuláltnak kell-e tekinteni egy olyan fotót, amelyre az exponálással szinte egy időben „rárakódnak” az automatikus effektek. Winterék szerint nem, hiszen ezek ugyanolyan felvételek, mint a hagyományos masinákkal készültek. „Naivitás azt hinni, hogy az esztétika nem játszik fontos szerepet a fotós újságírók történetmesélésében. Nem két lábon járó fénymásolók vagyunk. Megválasztjuk a pillanatot, a keresőnkkel kivágunk valamit a világból, eldöntjük, mennyi fény essen a témánkra, és igen, azt is mi határozzuk el, hogy milyen felszereléssel dolgozzunk” – fejtegette Winter a New York Times fotósblogján. Szerinte az ő háborús képei „feltűnően őszinték és egyszerűek”, elkészítésükkor semmit sem változtatott a valóságon, pusztán – ezúttal okostelefonja segítségével – tudatosan választott a céljainak legjobban megfelelő kameratípust, amihez pedig minden fotográfusnak joga van.
Gárdi Balázs/Basetrack.org
Ami az esztétikumot illeti: „a fotó és a valóság viszonya nagyon régi probléma, és különösen a sajtófotó esetében vetődik fel minduntalan. Szeretjük azt hinni, hogy a fénykép a valóságot rögzíti, holott ez nem így van” – kommentálja a vitát Csizek Gabriella, a Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház művészeti munkatársa. Szerinte nem szerencsés, ha egy képre nézve az jut az ember eszébe, vajon milyen módszerrel készítették. „A lényeg – mint mondja –, hogy a fotó az értelemre és az érzelmekre is hasson.”
A virtuális retrokamerákkal készített felvételeket nem csupán egy letűnt kort idéző színviláguk, műkarcosságuk, optikai hibáik tehetik – legalábbis első látásra – érdekesebbé a hagyományosaknál, hanem az is, hogy többségük az obligát téglalap helyett négyzet alakú képeket készít, amelyek a középformátumú, professzionális filmes gépeken használatos oldalarányokat idézik vissza. Az ilyen komponálás pedig a fotós alapszabályok szerint a szokatlanság érzetét kelti (némelyek szerint kifejezetten dramatizáló hatású), de – fogalmaz Csizek Gabriella – „mindenképpen sűrít és kiemel”. Kezdőknek gyakran ajánlják, hogy vágják négyzetesre a képeiket – ha másra nem, arra ez biztosan jó, hogy eltüntessen számos felesleges részletet.
Az esztétikai szempontokon túl azonban az amatőrök és profik legfőbb érve az okostelefonokkal való fotózás mellett a közvetlenség és a gyorsaság. Ezen nemcsak azt értik, hogy a beépített internetkapcsolatnak köszönhetően a felvételeket minden korábbinál könnyebb megosztani másokkal. Legalább ilyen fontos az egyszerű kezelhetőség, ami az átlagfelhasználónak azt jelenti, hogy mindig a zsebében van egy jó minőségű kompakt kamera. De a nomád vagy háborús körülmények között dolgozó profi riporternek sem mindegy, hogy 25–30 kilogrammos felszerelés helyett csak a mobilját kell-e használnia, ami kevesebb mozgó alkatrészt tartalmazó felépítése miatt a hagyományos fényképezőgépeknél ellenállóbb (mondjuk a porral szemben), ráadásul kevésbé kelt feltűnést, ellenérzést.
Többen – köztük a líbiai polgárháborút megjárt Michael Christopher Brown – például azt emelik ki, hogy mobillal fotózva kevesebbet kell bíbelődni a beállításokkal, így jobban tudnak figyelni a témára. A Winterhez hasonlóan retrohatású háborús képeket is készítő Gárdi Balázs – aki szabadúszóként 2010 óta az egyik Afganisztánban harcoló amerikai alakulat életét dokumentálja iPhone-jával a Basetrack nevű közösségi oldalon – egyenesen az első Leica megjelenéséhez hasonlítja az okostelefonnal való fényképezést. A korabeli nagy és nehézkes masinák mellett az 1920-as években feltűnt, szinte zsebre vágható 35 milliméteres fényképezőgép a témák új és egyedi megközelítésének lehetőségével forradalmasította a fotózást.
Erre érezhetett rá egy japán cég is, amely nemrégiben olyan – Apple-telefonokra pattintható – Leica-hatású tokot dobott piacra, amely nem csupán a klasszikus kamera illúzióját kelti, hanem annak valódi funkcióit (köztük exponálógombot, optikai keresőt vagy állványcsatlakozást) is kínálja. Ráadásképpen pedig a mobilhoz illeszthető négyféle további miniobjektívet – nagy látószögűtől a teléig – és szűrőket is adnak, mindezt potom 16 ezer forintnak megfelelő összegért. Hasonló kiegészítő objektívekkel már mások is jelentkeztek, látva, hogy az okostelefonok lencséi meglehetősen korlátozott képességűek, sőt arra is kínálnak megoldást, hogy a mobilt – akárcsak a bevezetőben említett filmesek – speciális közgyűrűkkel professzionális objektívekhez lehessen csatlakoztatni.
Bár nem minden esetben egyértelmű ezeknek az öszvér megoldásoknak a haszna, tény, hogy a mobilok földcsuszamlásszerűen alakítják át a fotózási szokásokat. Az NPD amerikai piackutató cég felmérése szerint tavaly majd' minden harmadik fotót telefonnal készítettek, miközben összeomlani látszik a hasonló felbontás mellett képfeldolgozási és megosztási lehetőséget nem kínáló kompakt fényképezőgépek piaca. A gyártók kiútkeresési próbálkozásaiban érdekes példa a dél-koreai Samsungé, amely a mobilos csúcskategóriában – amint azt a HVG által kipróbált készülékei mutatják – komoly versenytársa az Apple-nek, ám e téren saját magának is konkurenciát támasztott azzal, hogy a közelmúltban megjelent egy internetelérési képességgel felruházott kompakt géppel.
ILLÉNYI BALÁZS
