YouTube-videókból jöttek rá, mennyire mélyen gyászolnak az elefántok

Az afrikai elefántokról régóta tudjuk, hogy többször meglátogatják és megérintik társaik tetemét. Az ázsiai elefántok esetében azonban – amint azt Sanjeeta Pokharel, a Smithsonian Conservation Biology Institute biológusa, a tanulmány egyik szerzője a The New York Timesnak elmondta – „voltak erről történetek, újságcikkek, de nem volt tudományos dokumentáció”. A munka az összehasonlító tanatológia nevű, egyre növekvő tudományterület része, amely azt vizsgálja, hogy a különböző állatok hogyan reagálnak a halálra.

Pokharel akkor kezdett el a téma iránt érdeklődni, amikor 2013-ban szemtanúja volt annak, ahogy az ázsiai elefántok reagálnak a halálra. Egy indiai parkban egy idősebb nőstény elefánt egy fertőzésben elpusztult, mire egy fiatalabb nőstény elkezdett körbe-körbe sétálni a tetem körül, friss trágyakupacok pedig arra utaltak, hogy nemrég más elefántok is jártak a helyszínen. Ezután az eset után döntött úgy ő és Nachiketha Sharma, a japán Kiotói Egyetem biológusa, hogy mélyebben is beleássák magukat a témába.

A Royal Society Open Science folyóiratban szerdán megjelent tanulmányukban a tudósok a YouTube-ot használták, hogy tömegesen gyűjtsenek videókat az ázsiai elefántok gyászfolyamatáról. A felvételeken olyan reakciókat azonosítottak, mint az érintés és a tetem fölötti őrködés, valamint a tetem lökdösése, rúgása és rázása. A leggyakoribb reakció a szaglászás és az érintés volt – sok elefánt megérintette az ormányával a tetem arcát vagy fülét.

Két fiatal elefánt a lábával rázogatott egy elhunytat, három esetben pedig az anyák többször megrúgták haldokló vagy halott borjaikat. Egy másik gyakori reakció a halálra a zajkeltés volt. Az elefántok gyakran egyfajta virrasztást tartottak a tetem felett – a közelben maradtak, időnként ott is aludtak, a közel jövő embereket pedig elüldözték.

Volt egy olyan viselkedésminta is, melyet „eléggé meglepőnek” minősítettek. Olyan eseteket találtak, ahol felnőtt nőstények – feltehetően anyák – az elpusztult borjaik testét az ormányuk segítségével cipelték.

Mindez nem teljesen újszerű felfedezés az állatvilágban. A kutatók láttak már majmokat, amint elhunyt csecsemőket tartottak a kezükben. Delfineknél és bálnáknál is megfigyelték, ahogy a hátukon hordozzák halott borjukat, vagy felnyomják őket a víz felszínére, mintegy levegővételre sürgetve őket. Phyllis Lee, a skóciai University of Stirling elefántkutatója elmondta, látott már afrikai elefántanyát, amint egy teljes napon át cipeli halott borját, a tetemet az agyarain tartva.

„Ezek a ritka és rendkívül fontos természettudományos megfigyelések arra utalnak, hogy az elefántoknál jelen van a veszteség érzése” – mondta Lee.

Emberi nézőpontból ezek az állatok olyannak tűnhetnek, mint a gyászoló szülők, akik nem akarják elengedni gyermeküket. Pokharel óvatosságra int az ilyen értelmezésekkel kapcsolatban, de elmondta, „a kicsinyek cipelése nem szokványos viselkedés" az elefántoknál, a borjak általában saját lábukon követik a csordát. "A tetemek cipelése önmagában azt jelezheti, tudatában vannak annak, hogy valami baj van a borjúval” – mondta.

Ha többet tudunk meg arról, hogy az elefántok hogyan viszonyulnak a halálhoz, betekintést nyerhetünk rendkívül összetett kognitív képességeikbe, vélik a kutatók, akik szerint gyakran esik szó az állatok élőhelyeinek elvesztéséről, de arról nem, hogy min mehetnek keresztül lelkileg.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos kérdésekkel is foglalkozó Facebook-oldalát.