A tudomány már bő egy évszázada próbálja azt megfejteni, hogy a macskák miért esnek rendkívüli rendszerességgel a talpukra. Az első, ezzel kapcsolatos kutatási eredmény 1894-ben jelent meg, egy 2026-os vizsgálat pedig arra jutott, hogy ez a munka még mindig nem tekinthető befejezettnek.
A kérdéssel először Étienne-Jules Marey francia fiziológus foglalkozott, akinek sikerült fotókon megörökítenie, ahogy egy macska megcsavarodik a levegőben, hogy végül a talpára essen. Képei 1894-ben jelentek meg a Nature magazinban, az pedig, hogy az esés kezdeti pozíciójához képest más pozícióban ér földet, látszólag ellentmond a perdületmegmaradás törvényének.
A törvény kimondja, hogy ha egy rendszerre nem hat külső forgatónyomaték – vagyis a rendszer elszigetelt –, akkor a teljes impulzusmomentuma (perdülete) időben állandó marad.
A kutatóknak majdnem egy évszázadba telt igazolniuk matematikailag, hogy egy macska képes áfordulni a levegőben teste különböző részeinek egymáshoz viszonyított elcsavarásával, lehetővé téve számára a forgást, miközben megőrzi az impulzusmomentumot.
Bár ez részben választ ad a hogyan? kérdésére, a vizsgálatok nagy hátránya, hogy eddig leginkább a fizika irányából közelítették meg azt, a vonatkozó biológiai kutatások azonban elmaradtak.
https://hvg.hu/tudomany/20160407_miert_esnek_talpra_a_macskak_cica_talpra_eses_video
A most megjelent tanulmány, amelyet a The Anatomical Record című tudományos lapban jelentet meg, és a japán Jamagucsi Egyetem tudósai tollából származik azt írja, a macskák rendkívüli landolási képessége legalább részben a gerincük mentén lévő rugalmasságbeli különbségeknek köszönhető. Ehhez megmérték az egyes szakaszok nyomatékát, forgási szögét, merevségét és azt a mozgástartományt, ahol minimális erőbefektetés szükséges a mozgáshoz.
A kutatók a vizsgálthoz adományozott macskatetemek gerincét, bordáit, keresztcsontjait, szalagjait és csigolyaközi porckorongjait vizsgálták. Mindegyik gerincet két részre osztották: a hátcsigolyákra és az ágyéki csigolyákra. Ezután mind a 10 gerincszakaszt egy torziós berendezésbe helyezték, hogy szó szerint teszteljék, mennyire csavarható.
A háti és az ágyéki szakaszok közötti különbség szembetűnő volt. A háti gerinc mozgástartománya körülbelül háromszorosa volt az ágyéki gerinc mozgástartományának, a háti merevség pedig körülbelül egyharmaddal alacsonyabb volt, mint az ágyéki gerincé.
https://hvg.hu/tudomany/20250715_mesterseges-intelligencia-erveles-catattack-hackeles-ervelesi-modell
Bár a minta meglehetősen kicsi, mind az öt esetben ugyanaz volt az eredmény, ami arra utal, hogy a mellkasi rugalmasság és az ágyéki merevség valószínűleg általános jellemzője a macskák gerincének.
A kutatók ezután élő macskákat vizsgáltak: két élő macskát egyenként nyolcszor-nyolcszor ejtettek le 1 méteres magasságból, majd a folyamatot nagysebességű kamerával rögzítették – írja a Science Alert.
Az eredmények azt mutatták, hogy a macskák nem egyetlen, sima mozdulattal fordultak meg, ehelyett először az elülső felük fordult el, majd azt követte a hátsó. A kettő közötti időkülönbség az egyik macskánál körülbelül 94 milliszekundum, a másiknál pedig 72 milliszekundum volt.
A kutatók úgy vélik, hogy közelebb kerültek a végső válaszhoz, vagyis ahhoz, hogy miként tudnak a macskák megfordulni esés közben a levegőben. Ehhez azonban még vizsgálniuk kell a bordákat is, amely nagymértékben befolyásolja a gerinc rugalmasságát.
Nyitókép: AFP / DPA / Julian Stratenschulte
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
