Hiába nyilvánvaló, hogy a műsor évről évre vetkőzi le az úgynevezett gyermekbetegségeit, és hogy 2015-re egy technikailag már mondjuk vállalható produkció lett belőle – oké a közmédiának van pénze, abból lehet is –, még mindig nem értem, hogy ez a dolog végül is mi akarna lenni. Attól félek, hogy a műsor szerkesztői, készítői sem pontosan. Ez viszont baj.

Egy hazai dalválogató, amely a kortárs magyar könnyűzene új és izgalmas hangjait keresi, hogy – lásd közszolgálati küldetés, lásd Petőfi rádió, lásd Nagy-szín-pad – megmutassa azokat a közönségnek, pezsdítse a hazai popkultúrát, megpörgesse a hazai piacot? Vagy valóban Eurovízió-dalválogató, amely a most már talán a zenehallgatók/médiafogyasztók számára is úgy ahogy, valamennyire, netán jól ismert, popkulturális értelemben nonszensz, a kortárs könnyűzenei trendekkel és folyamatokkal nulla kapcsolatban álló, de persze szórakoztató eseményként a maga módján jól felépített, össznépi európai ökörködésre, az Eurovíziós Dalfesztiválra keres egy oda valóban illő, a maga módján jól felépített és jól menedzselt dalt? Vagy mindegy?

MTVA

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy tavaly, a Kállay-Saunders-dallal, 2011-ben a Wolf Kati-, és, ha nagyon megengedők vagyunk, tulajdonképpen tavalyelőtt, a ByeAlex-számmal is (olyan, amilyen) Eurovízió-kompatibilis számot és előadót küldött Magyarország a nemzetközi popbiznisz szempontjából valóban teljesen irreleváns rendezvényre, melynek soha egyetlen győztese sem tudott – az ilyen-olyan, ennyi vagy annyi ideig tartó bulvárbohóckodástól eltekintve – valódi sikert és jelenlétet profitálni a fesztiválgyőzelemből. Jó, az ABBA vagy Céline Dion, ők igazi csillagok, de őket sem az Eurovízió emelte valódi nemzetközi sztárrá. A többi emblematikus győztesről, mondjuk Dana Internationalről vagy Conchita Wurstról ilyen értelemben ne is beszéljünk. Amikor e műsor gazdái az Eurovízió kapcsán nemzetközi sikerrel (vagy legalábbis jelenléttel) hitegetik a fiatal hazai zenészeket, nem tudják miről beszélnek, vagy tudják, és akkor nagyobb a baj.

És tényleg, miért többek között a közmédia alkalmazottai, miért nem a hazai zenei színtér fiatal, világlátott, de legalábbis trendeket ismerő, érvényes tudással rendelkező új játékosai, producerek, dalszerzők, ülnek a zsűriben? Hát igen, csupa kérdés.

Mivel a műsor profilja e pillanatig is tisztázatlan, keveredik benne sz*r, szappan, szalámi. A dal imázsa homályos, elmosódnak a kontúrok – odakeverednek közép- és szépkorú, sokat látott énekesnők, énekesek, zenekarok, kertévés tehetségkutatókból ismert fiatalok, a kerrádiós középgeneráció, meg a Petőfi rádióból ismert hazai előadók, vagy onnan sem ismert kezdők. Az azonban, hogy a műsor mission statementje, arculata, üzenete nem világos, kizárja azt, hogy ez a műsor olyan kúl termék legyen, amelyre egymás után akarjanak felugrálni a kortárs hazai pop valóban izgalmas feltörekvői, de azt is, hogy A dal egy világosan az Eurovízióra kihegyezett, profi camp-edzőtábor legyen. Ebben a zavaros helyzetben fordulhat elő, hogy Csiszár Jenő egy indie-gitárpopban utazó együttesnek azt mondja, hogy tök jók, de nem feltétlenül az Eurovízión a helyük (Akkor miért válogatták be őket a műsorba, ami egy Eurovízió-dalválogató?), míg Pierrot egy produkciót azzal olt le (bizonyos értelemben joggal), hogy szép-szép, de mi itt Eurovízió-kompatibilis dalt keresünk.

A dalba jelentkező hazai zenészek számára ez a műsor pillanatnyilag egy vonzó ajánlatot tartalmaz: dalaikat abban a néhány hónapban/szűk fél évben a közmédia megpörgeti a saját felületein. Nekik, igen, az is valami.