Az MSZP-kongresszus Doktor Plágium ügyének (számukra kétségtelenül jótékony) árnyékában zajlik le. Ha mégis kívánunk időt szakítani rá, azt mondhatni: a helyzet az első Orbán-kormány idején zajló szoci belharcokat idézi, ám várható eredményét tekintve minőségileg gyengébb, nagyságrendileg súlyosabb formában. ’98-ban Horn Gyulát (a pártmunkásból lett karizmatikus nyugdíjas-ikont s többé-kevésbé sikeres reformer miniszterelnököt) Kovács László (a szürke, kampányképtelen, de megbízhatóan "européer" technokrata külügyes) váltotta a párt élén.

Kovácsról mindenki tudta, hogy miniszterelnök-jelöltnek alkalmatlan, de pártelnöknek átmenetileg megfelelt. Aztán ott is maradt hat évig. Mesterházy Attila hasonló színnel jellemezhető, ugyanúgy nem túl átütő személyiség, mint Kovács. Ő egy sikertelen és hiteltelen reformer pártelnök-kormányfőt váltott, először a pártlista, aztán a párt élén. Róla szintén tudta mindenki, hogy alkalmatlan miniszterelnök-jelölt, de úgy vélték, olyan választáson, ahol úgy sem nyerhetnek, bukóembernek ő is megteszi. Aztán ő is ott van immár három éve. Miért sikerült nekik? Azért, mivel pártbeli kihívóik még náluk is gyengébbek és/vagy rosszabbak voltak. Elődjeiktől már nem kellett félniük. Horn, illetve Gyurcsány, a párt és kormány éléről távozni kényszerülvén, hanyatló fázisba jutottak. Visszatérési próbálkozásaik nem voltak sikeresek.

Emlékszünk ki, volt ’98-ban Kovács László riválisa? Az a Nagy Sándor, akit mind a reformbaloldal, mind a liberális értelmiség és az SZDSZ elutasított. Akit Horn még kormányon sem tudott lenyomni Kuncze Gábor torkán. S most ki Mesterházy ellenlábasa? Szanyi Tibor. Őt talán nem kell bemutatni. Ő az, aki a párt Yoda mestereként keresi annak a Medgyessy Péternek a reinkarnációját, aki esztelen gazdaságpolitikájával egyszer már a tönk és a csőd szélére kormányozta az országot. Szanyi pártelnöksége ugyanúgy lottóötös volna a kormányoldalnak, ahogy Schmitt esetleges maradása (illetve eddigi ténykedése) is annak bizonyul az ellenzék számára. Mesterházy Attila személyéhez idáig nemigen tapadtak bizonyítható és jól tematizálható panamaügyek, mutyik, visszaosztások. Szanyi elnökké választása után azonban mi sem volna egyszerűbb, mint felmelegíteni cége állami megbízásainak történetét. Ennél már csak annak lereagálása volna jobb mulatság, ha Szanyi pártelnök antifasiszta harcosként, a szegregáció ellenfeleként, a médiaszabadság védelmezőjeként tűnne fel. Mint tette elnökjelöltként, szélsőjobb-témában ama kijelentést, hogy „nekem jó életem van Újlipótvárosban, mert ha ott valaki cigányozik vagy zsidózik, akkor azt előbb-utóbb fejbe vágják az utcán.”

Na, ekkor lehet behivatkozni Szanyi Tibor művének ama mondatait, miszerint: „A tyúklopást másként büntetik Pozsonyban, mint Budapesten. Miért ne lehetne másként megítélni a roma és a magyar ember által elkövetett tyúklopást is. Még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a magát romának tartó embert roma bíróság ítélje el, és akár külön roma börtön is lehetne.” (130.o.) A kirekesztés elleni baloldali egységfrontban talán némiképp disszonánsan hatna ama Szanyi-aranyköpés is, hogy „A középosztályhoz való tartozás reális lehetőségének a megteremtése húzóerőként működhet. Ugyanakkor nem felvállalhatóak azok a parazitarétegek, amelyek kizárólag abban érdekeltek, hogy a társadalmi juttatások igénybevételével, munkavégzés nélkül éljenek meg.” (124.o) De a pálmát kétségtelenül az a tíz oldal viszi el (169-180.o.), ahol Szanyi a média drákói megregulázásának áldásos voltáról értekezik. Pár gyöngyszem: „Nem leszek népszerű a sajtó munkatársai között, de akkor is kimondom: a mai nemzetközi és különösen a hazai sajtó nem tesz eleget a fentebb vázolt szűrő feladatának. Pontosabban szólva, zömében torzított valóságképet közvetít.” (175.o.) „Ha az élet történései, tényei torzan jelennek meg a sajtóban, akkor mit várhatunk el az úgynevezett vélemény újságírástól, amely legtöbb esetben elferdített, hiányos, manipulált, rossz esetben nem létező tényekre alapozza eszmefuttatását?” (176.o.) „…az újságíró szakmával szemben is legalább olyan szigorúan kellene eljárni a törvényeknek, mint bármely más szakma esetében. Ha a hibás tervezés miatt összeomló ház építészét, vagy a csaló ügyvédet, vagy az orvosi műhiba elkövetőjét felelősségre lehet vonni, akkor miért ne lehetne hasonlóan eljárni a szintén hibázó sajtó munkatársakkal szemben is. Alig hallani arról, hogy újságírókat eltiltanának a szakma gyakorlásától, pedig az általuk elkövetetett hibák, nem egyszer vezetnek tragikus következményekhez.” (178.o.) Hát ettől még Szalai Annamária szemei is könnybe lábadnának.

Szanyi ilyen és ehhez hasonló beszólásaiból lehetne még tallózgatni, de felesleges. Hozzá képest Mesterházy a mérséklet, józanság és kompetencia csúcsa. S ilyen mezőnyben nyerni is fog. De aztán? Mi lesz? A 2008-as válság rövid időre elhitette a baloldal tömegeivel: megdőlt a szabadpiac, ismét felvirrad a beavatkozó, mindenkit megmentő, tőkeinjekciózó-osztogató jóléti állam napja. Ámde (a Bajnai-csomag, a Fidesz-megszorítások, a „görögből” induló euróválság, a Nyugat-szerte bevezetett fájdalmas kiadáscsökkentések, megszorítások, strukturális paradigmaváltások nyomán) gyorsan kiderül: a krízis nem a túlgondoskodó etatizmus reneszánszát, hanem az agóniáját hozta el. A megszorító Orbán-rezsim a jóléti kenyér alternatíváját a nacionalista cirkuszban találta meg. Az autokrácia, kurzusmitológia és paranoia mixtúrájában.

De mit kínál a népámító osztogatás alternatívájaként a baloldal? A „hitelből nagy a jólét” programja egyszer már megbukott, azzal sikerült Orbánt kétharmadhoz juttatni. Mi a mondanivaló azon kívül, hogy szar a kormány, monnyonle, meg hogy „a Zorbán elvette a Zemberektől”? Hol van az a politika, amely jobbos nacionalizmusra nem balos populizmussal felel? Mi a biztosíték arra, hogy Szanyi, a borzalmas tagság magyar hangja egy-két év múlva nem kerekedik felül? A szocik 1994-ben, 2002-ben és 2006-ban is éppúgy demagógiával nyertek, mint máskor a Fidesz. Aztán hol normálisan kormányoztak (Horn Gyula, illetve Bajnai Gordon), hol meg nem (Megyó és Fletó). Hol az életképes program, ami szép, ugyanakkor reális? Kár, hogy az elnökválasztás burleszkesen duhaj jelenetei közben minderre nemigen kaptunk választ. A tagság pedig választhat egy nem ellenszenves, de nem is vonzó szürke veréb, illetve egy vörös színben pompázó hiéna közt. Amely harapni és vicsorogni kétségtelenül tud, de ezzel a falkáján kívül aligha lesz sikkes. Ő a szoci Rick Santorum.