A Napvilág kiadónál megjelent mű érinti azt a fontos kérdést, hogy milyen eszmei örökséget hagyott nekünk az eltelt, alig több mint egy évszázad, s mindez miként befolyásolja felfogásunkat? Minderről keveset tudunk, hiszen a várostörténészek viszonylag kevés teret szenteltek munkáikban annak, hogy a térbeli változásokkal, az új középületek és lakóházak felépülésével egy időben mi zajlott a nagyvárosi emberek lelkében és tudatában, hogyan alakult ki az identitásuk. Egyáltalán: mikortól lehet külön identitásról beszélni a budapestiek esetében?

Pedig a kérdéseket nem lehet megkerülni. Az egyik: hogyan vélekedik az ország, tehát a többségben lévő vidéki népesség Budapestről, az ott folyó politikai és szellemi változásokról, s milyen források alapján alakítja ki a véleményét? A másik, s nem kevésbé lényeges kérdés: hogyan vélekednek a fővárosiak különböző csoportjai Magyarországról, illetve a kisebb városok és falvak népéről? Ismeretes, hogy a kétféle felfogás szorosan összefügg, az előző sok tekintetben az utóbbira adott válasznak tekinthető. Mindkettőt az értelmiség meghatározott körei alakították ki, akik mintegy a vidékiek és a fővárosiak képviseletében, az ő nevükben szólaltak meg, és igyekeztek befolyásolni a közvéleményt.

Nézzük meg közelebbről a Budapestről alkotott véleményt. Gyáni Gábor a könyvében hivatkozik Carl Schorske osztrák történésznek először negyven éve megjelent tanulmányára, mely a városnak az európai gondolkodás újkori történetében elfoglalt, folytonosan módosuló helyét rekonstruálta. ”A város értékelésének három nagy áramlatát különböztette meg a szerző az eltelt kétszáz évben: azt, amely a várost erényként, azt, amely a várost a bűn világaként és végül azt, amely a várost olyasmiként szemlélte, mint ami túl van jón és rosszon.”

Gyáni felhívja a figyelmet arra, hogy a várost magasztalók és a várost kárhoztatók között ideológiai törésvonal nem képeződött le „egy az egyben” a politikában. A 19. század második felének, a 20. század első évtizedének historizáló építészetére, az állagfenntartó liberalizmusra” optimizmus volt jellemző, melyből hiányzott „a cinizmus, a belső bizonytalanság vagy az önkritikára való hajlam”. Ezt az imázst tükrözte például a Budapest a Millennium korában című reprezentatív kötet, melyben kevés szó esett a nagyvárosi élet árnyoldalairól, mindenekelőtt a nyomorról és a bűnözésről. Ugyanakkor a város kárhoztatói többféle ideológiát képviseltek, például a „kulturális nacionalizmusra” hivatkozva bírálták a sokféle, egymás mellett élő, különböző szokású és nyelvű tömeg „zavaros elegyét”. „Nem egyetlen elem kihangsúlyozásával, hanem egy sor további koráramlat figyelembe vételével teljesebb, igaz, ellenmondásosabb képet alkothatunk tehát magunknak a század elejei Budapest szellemi aurájáról és a várossal kapcsolatos diskurzusok világáról” - írja Gyáni.

A „Budapest-ellenesség” a két világháború között a radikális, nacionalista, antiszemita irányzatok ismertetőjegyévé vált. Horthy Miklós elsők között ütötte meg ezt a hangot, még a nemzeti hadsereg fővezéreként, amikor 1919 novemberében a Gellért Szálló előtt válaszolt Bódy Tivadar polgármester üdvözlő szavaira: „Mikor még távol voltunk innen, és csak a remény sugara pislogott lelkünkben, akkor – kimondom – gyűlöltük és átkoztuk (Budapestet) mert nem azokat láttuk benne, kik szenvedtek, akik mártírok lettek, hanem az országnak itt összefolyt piszkát.”

Ennek ellenére sem lehet összemosni a modern Budapestet, illetve a fővárosi értelmiséget, benne a művészvilágot en bloc a „magyar progresszióval” melynek különböző áramlatai eltérő irányba tartottak. A politikusok utólag, a huszadik század második felében szívesen hangsúlyozták, hogy az ország szíve Budapesten dobog, márpedig a szív természetesen baloldalon van. Itt merül fel a zsidóság és a modernizmus összefüggéseinek problémája. „Gyakorta megfogalmazott megítélés szerint Közép-Európa minden modernista mozgalmában a hátterében ott munkál a zsidó származású értelmiség sajátos kulturális habitusa (asszimiláció, pluralitás) és a zsidó identitásválságban gyökerező fokozott érzékenység (marginalizálódás, elmagányosodás). Nemcsak Budapestre, hanem Bécsre, sőt Prágára is vonatkoztatták már e tételt, mely azt sugallja, hogy a modernista mozgalmakat zsidó közép- és nagypolgárság, közelebbről az apákkal szembeforduló lázadó fiatal értelmiségi nemzedékek teremtik, akik egyszerre utasítják el az asszimilációt, mint identitásképző tényezőt, valamint a piaci kapitalizmust és liberalizmust, tehát a modernitás puszta anyagelvűségét.”

Az első világháború előtti Budapesten az „urbánusnak” nevezett értelmiségi csoportok csak egy valamiben értettek egyet: a meghatározó tehetségű Ady Endre kultuszában. Ugyanakkor a polgári radikálisok szembefordultak a Vázsonyi Vilmos vezette polgári demokratákkal. Ami például Jászi Oszkárt illeti, ki nem állhatta Vasárnapi Körhöz tartozó filozófusokat, mindenekelőtt az 1918 végére bolsevikká vált Lukács Györgyöt. És akkor nem beszéltünk Jászinak a pszichoanalízis iránti ellenszenvről, mely kiterjedt Sigmund Freudra és magyarországi híveire, illetve fenntartásairól a különböző, lázadó, formabontó művész csoportok iránt. Mégis, később az utókor az egészet összemosta, szembeállította az urbánus társadalmi és szellemi „forradalmat” a dzsentri gyökerű „ellenforradalommal.”

Érdemes felhívni a figyelmet arra, mintegy kiegészítendő Gyáni Gábor gondolatébresztő tanulmánykötetét, hogy napjainkban, ha elhangzik az a kifejezés: „budapesti iskola”, mindenki a végül reformkommunistvá vált Lukács Györgyre és tanítványi körére gondol. Holott jóval előbb alakult meg pszcihoanalízis budapesti iskolája, élén Ferenczi Sándorral. Létezett továbbá egy földalatti, idealista Budapesti Iskola is, mely hatott az avantgarde művészekre, és 1945 után lényegében illegalitásban működött. Tagja volt többek között Tábor Béla és Hamvas Béla is. Alapítója, Szabó Lajos 1956-ban néhány tanítványával együtt Nyugat-Németországba ment, ott publikált és halt meg 1967-ben.

Gyáni Gábor kiváló könyvéből kiderül, hogy a nagyvárosi múlt, mint tapasztalat jobb- és baloldali vonzalmat egyaránt táplálhat azok számára, akik benne élnek - sokféleképpen értelmezhető. 
 
Pelle János