A minap Gerendás Péter végighallgatta Eli Wiesel holokauszt-túlélő előadását. A zenészt néhány nappal később levéllel kereste meg egy tévénéző, aki látta Gerendást az eseményen. Szerzője minősíthetetlen stílusban ócsárolta a gitáros zsidó származását és felszólította, hogy menjen el „valódi” hazájába, Izraelbe. Az eset csupán azért érdekes, mert Gerendás nem hagyta válasz nélkül a dolgot, és a Népszava hasábjain reagált a maga humanista módján a vádakra. Ugyanígy a karácsony előtti napokban került nyilvánosságra a hír: Bokros Lajos, az MDF miniszterelnök-jelöltje nyilvános vitára hívná ki a Jobbik elnökét. Ezekből az eseményekből arra is következtethetnénk, hogy valamiféle párbeszéd megindulásának lehetünk tanúi a magyar közéletben.

A két eset kapcsán önkéntelenül felmerül a kérdés, kell-e Gerendásnak bizonyítani az „ártatlanságát” az általa el nem követett bűnökért. Bizonygatni kell-e ilyen esetekben a megtámadottaknak magyarságukat, hazaszeretetüket? Cáfolni kell-e minden alkalommal a hamis történelmi, gazdasági mítoszokat? Lehet-e szembesíteni értelmesen gyökeresen eltérő álláspontokat? Egyáltalán, szóba kell-e egyáltalán állni ilyen elveket valló emberekkel?

Jeskó József

Természetesen gesztusértékű dologról van szó, ám ilyenektől nem várhatjuk a demokratikus közbeszéd megújítását. Ezért nincs különösebb értelme egy Bokros-Vona vitának sem. Ugyanis a levélírónak, vagy a Jobbik elnökének zárt, ugyanakkor logikusan működő világképe van, amelyben nem jut hely semmiféle közös halmaznak vagy kompromisszumnak, és olyan hiteken alapul, amelyek legalább olyan erősek – ha nem erősebbek –, mint a másik oldalon Bokros gazdasági szemlélete, vagy Gerendás humanizmusa. Márpedig abban a pillanatban, ahogy a beszélgetőpartnerek között nincs egy közös minimum, csupán hitvitáik lesznek. Röviden: aki elutasítja a demokráciát, azzal értelmetlen demokratikus vitát folytatni.

Mégis felmerül a kérdés, hol lehetnek a demokratikus közélet megújításának, a vitakultúra újraépítésének lehetőségei. Először is szögezzük le: közéleti vitáink elsatnyulását, szakmai kérdések átpolitizálását nem a Jobbik, hanem a tizenöt éve befagyott magyar pártrendszer és az erre ráépülő szervilis média okozza. Hiába fogalmazódik meg időről-időre nemcsak politológusok, közírók, hanem a választópolgárok részéről is egyre erőteljesebben, hogy véget kell vetni a megosztottságnak, józan, értelmes polémiának kellene uralnia a közbeszédet. Csalódniuk kellett azoknak, akik úgy vélték, hogy a gazdasági válság szorítása, a radikális jobboldal megerősödése, esetleg Gyurcsány távozása majd javít a helyzeten. A szomorú valóság az, hogy 2009-ben volt értelme rákérdezni a pártpreferenciára, amikor a H1N1 elleni védőoltást illető véleményeket mérte fel a közvélemény-kutató.

Egyelőre a két nagypártnak nem érdeke a szembenállás enyhítése. A Fidesz a kormánypolitika teljes tagadásával igyekszik óriásira duzzadt előnyét megtartani, míg az MSZP-nél láthatóan úgy vélik, hogy Orbán Viktorral mint a jövendőbeli diktátor veszélyével lehet a leginkább mozgósítani az elolvadó szavazótábort. Még mindig nem elég nagy a külső és belső nyomás, hogy a magyar politikai elit felismerje a közös érdeket és érdemi kommunikációt kezdeményezzen egymással, ugyanazok az arcok ugyanazokat az előre legyártott paneleket ismételgetik évek óta. Nemcsak a párbeszédre való képesség, az innováció is tökéletesen hiányzik a szereplőkből. A sokat emlegetett „demokratikus minimum” megvalósulása, vagy a magyar Moncloa-paktum megkötése a jelenlegi felállásban soha nem valósulhat meg. Ez azonban nem politikai osztályunk rettenetes romlottságából, vagy alkalmatlanságából, hanem a vitakultúra történelmi hagyományaiból és a tábormentalitás logikájából fakad.

Akik változásokat várnak a jelenlegi elittől, vagy értelmes, valódi közéleti polémiát akarnak hallani a kampányban, csalódnak majd, csak az erőviszonyok átrendeződése, a törésvonalak eltolódása hozhatja maga után a közbeszéd megújulását, és akkor sem feltétlenül pozitív irányba. A 2010-es választások után, amennyiben a Jobbik parlamenti erő lesz, alighanem elhalványul a bal-jobb törésvonal, és átadja a helyét egy rendszerellenes illetve -fenntartó megosztásnak. Fel kell készülnünk arra is, hogy a közéleti viták színvonala nemhogy javul, hanem még tovább romlik. Az MSZP minden bizonnyal egy súlyos vereség utáni könnyű célpont lesz, a Fidesznek pedig csodát kell tennie a gazdaságban, hogy ne kapja meg nagyon hamar jobbról a hazaáruló jelzőt. Ezen a helyzeten pedig nem sokat segítenek majd mérsékeltek gesztusai vagy ajánlatai.

Arra a kérdésre tehát, hogy lesz-e valaha egészségesebb közéletünk, emelkedik-e vitakultúránk színvonala, nehéz a válasz. Az mindenesetre bizonyos, hogy a radikális jobboldalnak tett vitaajánlatok legfeljebb gesztusként értelmezhetők, valódi diskurzus forrásaként semmiképpen sem. Ugyanakkor nem elvárható, hogy politikusaink önszántukból kilépjenek a megmerevedett struktúrákból. E területen bármilyen pozitív változást csak magának a pártrendszernek a változása, illetve az ezáltal fellépő – és felismert! – érdekazonosság hozhat.

Jeskó József