Javítani a domborzaton

Az egy hét hamar elrepült, közben felbuszoztunk Ammánba, Petrába, megtaláltuk a világ végét a Holt-tenger partján, és rövid udvariassági látogatást tettünk a majdnem valódi sivatagban is. A többi éjszakánkat pedig, amikor „otthon” voltunk Akabában, a törzshelyünkön töltöttük, egy parti büfé műanyag asztalánál. Kávéztunk, vízipipáztunk, a Vörös-tenger szolid, húszcentis dagályában áztattuk a lábunkat, és a világ nagy dolgairól beszélgettünk. A helyszín rendkívül alkalmas volt. Szemben velünk, az öböl túlsó partján az izraeli Eilat fényei, hátunk mögött félkörben, mint egy fotel támlája, az iszlám – ez például rögtön két nagy dolga a világnak.

Szóval volt témánk helyben is, és persze vittünk is magunkkal itthonról. Mert azt még nem mondtam el, hogy jordániai terveink közt az is szerepelt, hogy – ha csak egy mód van rá – hármasban megoldjuk Magyarország legfőbb történelmi, társadalmi és gazdasági problémáit, és ha esetleg marad még egy kis időnk, ugyanezt megtesszük a világ főbb gondjaival is. Természetesen nem oldottunk meg semmit, de merem állítani, több biztató kísérletet is tettünk rá.

Aztán eljött az utolsó délután, és fordultunk egyet a bazárban, hogy megvegyük azokat a tárgyakat a családunknak, amelyekre már napok óta alkudtunk. Ebben az ügyben maradéktalan sikerrel jártunk, mert a bazár a legjobb hely arra a célra, hogy az ember megkösse az alkuit, és utána még jól is érezze magát. És mégis ott, egy ékszerboltban történt valami, ami majdnem elrontotta az egészet, de mindenesetre más megvilágításba helyezte a dolgainkat.

A turistacsoportunk egyik nőtagja is ott vásárolt, és én köszöntem neki. Szó szerinti válaszát elfelejtettem, de körülbelül az volt, örül, hogy megtanultunk köszönni. Majdnem kiabált, hogy mi hárman mit képzelünk magunkról tulajdonképpen, hogy jövünk mi ahhoz, hogy lenézzünk másokat, hogy ne vegyünk részt a csoport életében, egyáltalán mit tartunk mi más emberekről. Szégyelljük magunkat, és nehogy azt higgyük, hogy a többieknek más a véleményük rólunk!

Monológját megszakítani sem lehetett, túl sok remény se volt, hogy bármiről is meg tudnánk győzni. Szabatosan kiabált velünk, választékosan, diplomás módjára. Döbbenten hallgattuk. Közben bejött még valaki a boltba, aki sűrűn bólogatva támogatta. Aztán otthagytak minket.

Volt még egy éjszakánk a büfénél a parton. Ott valamelyikünk ünnepélyesen kijelentette, hogy a magyar társadalommal tényleg valami nagyon nagy gáz van. Ez a kijelentés ott és akkor nem nagyképű közhely volt, hanem döbbent ráismerés arra, hogy bizony tényleg az van, amit már elég sokan, elég régóta mondogatnak (mi magunk is).

Itt a gyűlölet.

Megpróbáltuk tárgyilagosan áttekinteni akabai viselkedésünket. Rengeteg magyar volt ekkoriban ott, csak a mi szállónkban is több turistacsoport lakott. Akikkel együtt érkeztünk a repülőn, azok rögtön a legelején szétszéledtek a szállodában, és attól fogva csak tippelni tudtunk, ki tartozik a mi csoportunkhoz, és ki nem. Pár útitárs arcát megjegyeztük, velük köszöngettünk egymásnak. Különféle buszos körutazásokra lehetett helyben befizetni. Mi nem tettük. Inkább a helyi járatokkal kalandoztunk az országban feleannyiért.

Ahogy most a büfénél visszagondoltunk, útitársaink már a legelejétől fogva elkezdték kerülni a tekintetünket. Volt, hogy egy anyukát fixíroztam percekig a hotelben, mert majdnem biztos voltam benne, de csak majdnem, hogy őket láttam a repülőn. Három gyerekével bajlódva közeledett a folyosón. Arra a pillanatra vártam, amikor majd mindketten zavart, kissé bizonytalan mosollyal félig elmormolunk egy köszönést, és ebből kölcsönösen rájövünk, hogy nem tévedtünk, tényleg ismerjük egymást. És akkor majd szélesebben mosolygunk. De az anyuka derékszögben elfordított fejjel ment el mellettem. Ekkor még nem gondoltam, hogy direkt miattam csinálja ezt, de a bazári incidens után összeállt a kép. Valószínűleg már a folyosó elején meglátott, és azért kezdett a gyerekeivel pörölni, mert muszáj volt elmennie mellettem. Több ilyen eset is eszünkbe jutott az elmúlt hétről, amikor egyszerűen nem lehetett köszönni. Vagy amikor olyan érzésünk támadt, hogy összenéznek mögöttünk (amit közben elhessegettünk, á, üldözési mánia).

Nyilvánvaló volt, hogy valamiféle csoportközösség már az út legelején kialakulhatott. Talán eleve megvolt a mag, olyanok, akik többen is ismerték egymást, egy-két család, és nyilván kialakult a közvélemény is. Ez teljesen természetes. Ilyenek az emberi közösségek, az emberi természet, egyáltalán ilyen emberiek az emberi dolgok, nincs ezzel semmi baj. Céltáblának lenni nem olyan jó, de el kell ismernem, mi hárman tényleg nem nagyon foglalkoztunk a csoport többi tagjával. Mint mondtam, világot látni és egymással beszélgetni jöttünk. Valószínűleg nehéz volt minket hova tenni. Három negyven körüli, nem szokványosan öltözött alak, külön utakon, külön időbeosztással, ironikus mosollyal (ez nem kizárt) a szája szögletében. Biztos, hogy látszott rajtunk, különvéleményünk van a dolgokról. Afféle független értelmiségieknek nézhettünk ki. Olyan majdnem valakiknek. Vagy egyszerűen csak boldognak.

Arra a következtetésre jutottunk, hogy a csoport az út elejétől fogva azt akarta, ne köszönjünk neki. Legyünk bunkók, legyünk mi a legbunkóbbak, bizonyítsuk be, hogy kívülállói külsőnk rosszabb és romlottabb belsőt takar bárkiénél. Bizonyítsuk be nekik, hogy helyesen ítéltek meg minket, bizonyítsuk be, hogy az ő fejükben rend van, és az a rend jól működik. Bizonyítsuk be nekik, jól gondolták, hogy ránk itt semmi szükség nincs. Tehát a különvéleményünkre sincs. Legyünk olyanok, amilyennek a magyar társadalom a független értelmiségieket látni szeretné. Tegyük meg ezt a szívességet a magyar társadalomnak.

Mert hirtelen ott, éjszaka, a Vörös-tenger partján szimbolikussá vált minden, amit eddig Akabában csináltunk. Az emberek hirtelen magyarrá váltak, a problémák magyar problémákká, három középkorú idealista a magyar értelmiséggé. Hirtelen mi kezdtük alkotni a magyar társadalom szövetét együtt, mi és a csoport, és a mi hibánk az volt, hogy úgy viselkedtünk, mint a magyar értelmiség a magyar társadalommal – nem vettük figyelembe. Nem néztük mi le, sőt! Éppenséggel róla beszélgettünk végig! Csak éppen nem vettük figyelembe az érzéseit. Hogy egy társadalomnak vannak érzései, tud örülni, bánkódni, irigykedni, és gyűlölni is. És tévedni. Mi egyszerűen csak úgy elvoltunk mellette. Ami kevés. Ez volt a mi hibánk.

A magyar társadalom pedig nem követett el hibát. Sem ott, velünk, 2003 őszén Akabában, sem Magyarországon az utóbbi évtizedek során. Csak olyan volt, amilyen. Tehetetlen volt, mint a testek a fizikában. Érezte, amit érez. Gyűlölte, amit gyűlöl.

Mindez, amit itt leírtam, másfél évvel a 2002-es kormányváltás után történt. Érdekes, hogy se a nőnek a bazárban, se nekünk később, a büfénél nem jutott eszünkbe pártpolitikai okokat keresni a történtekre. Ma csöndes, békés korszaknak tűnik. Bőven elég volt magyarázatnak a gyűlölet.

És most, 2010-ben is elég. Csak komolyan kell venni a gyűlöletet. Számítani kell rá minden helyzetben. Figyelembe kell venni a gyűlöletet, sőt úgy kell rá nézni, mint természetes, normális jelenségre. Nem szabad gyűlölni a gyűlöletet, hanem bele kell kalkulálni mindenbe, meg kell próbálni nem félni tőle. Belőle kell kiindulni. A gyűlölet az alap, ma ez határozza meg a magyar társadalom érzelmeinek egész bonyolult rendszerét. Jobb korszakokban lehetne más is (megértés, becsület, korrektség, jóindulat), de most nem ez van, hanem a gyűlölet. Ez azt jelenti, hogy természetes alakulásuk szerint a mi közös dolgaink most a gyűlölet felé tartanak, a gyűlölet felé lejt a domborzat.

Változtatni szeretnék a domborzati viszonyokon!

Például most azt kívánom Magyarországnak, hogy 2010-ben a mostani ellenzék kormányra kerülve ne a bosszúállásnak lásson neki, hanem a bizalom megnyerésének. És hogy a mostani kormányoldal ne hajszolja bele minden elképzelhető trükkel a leendő kormányoldalt a bosszúba.

De a lényeg idebent van. A gyűlöletet elsősorban saját magunkban kell megkeresni, na ez itt most gyűlölet, hoppá, figyelem. Hoppá, én most itt éppen bosszút állok! Hoppá, mit is csinálok most éppen? Most éppen belekergetem a másikat a gyűlöletbe. Miért is csinálom? Hogy még jobban gyűlölhessem. Miért is akarom még jobban gyűlölni? Mert ez a legegyszerűbb, mindenki ezt csinálja. Miért is érem be a legegyszerűbbel? Mert nem becsülöm magam semmire. Miért nem? Mert boldogtalan vagyok.

Nem szabad túlbecsülni a gyűlöletet. A boldogtalanság erősebb nála. Sokkal. Igazából nem a gyűlöletből kell kiindulni, hanem a boldogtalanságból. Mi most itt, 2010-ben boldogtalan társadalomban élünk, a magyarban, ami egy szempontból azért mégiscsak nagyon szerencsés helyzet. Hogy a boldogtalanságnak (a tudatmódosítókon kívül) van egy ellenszere, és ez nem más, mint a cél. És mi volna nemesebb cél, mint úrrá lenni a gyűlöleten?

KEMÉNY ISTVÁN

(A szerző író)