Ezért választja Karácsony Gergely az LMP-t

Egyszer egy újságíró megkérdezte az éppen népszerűsége csúcsán lévő Tony Blairt, hogy Nagy-Britanniában kinek a kezében van a legtöbb hatalom. A brit miniszterelnök azt válaszolta, a fókuszcsoportba járó emberek kezében. (A fókuszcsoport divatos közvélemény-kutatási módszer, amivel nyolc-tíz fős csoportüléseken tesztelik az emberek reakcióját.)

Blair kijelentése sokakat felháborított, a politikai opportunizmus tipikus jelét látták benne, mert úgy gondolják, a politika kiüresedésének egyik fő oka, hogy a politikusok csak tetszeni akarnak. Nem azt teszik, amit tenniük kéne, hanem azt mondják, amit a szavazók hallani akarnak. E felfogás szerint a demagóg politikus fegyvertára a következőkből áll: manipuláció, negatív kampány, megfélemlítés és persze közvélemény-kutatás.

Karácsony Gergely

Nem könnyű ezzel a véleménnyel vitába szállni. Még csóró egyetemista voltam, amikor egy tanárom beprotezsált a Mediánhoz. Bő tíz évet töltöttem a közvélemény-kutató szakma egyik (szerintem „a”) legjobb hazai intézetében, éppen a politika látványos professzionalizálódásának időszakában. Nagyon szeretem a szakmámat, sokat tanultam, komoly sikereink is voltak. De közben valami nagyon elromlott a magyar politikában, és egyre nehezebbé vált a kutatói szerepből adódó távolságtartással követni az eseményeket.

Húsz évvel ezelőtt Magyarország sikerre ítélt ország volt. Ehhez képest ma ijesztő a kép. Az OECD-országok közül Magyarországon a legigazságtalanabb az iskolarendszer, nálunk határozza meg a legnagyobb mértékben a születéskori társadalmi helyzet a diákok előmenetelét. Nagyon alacsony a foglalkoztatási arány, különösen a képzetlenek körében. Hétszázezer ember él teljes kirekesztettségben és mélyszegénységben. A fele roma, akinek minimális az esélye a felemelkedésre. A kilátástalanság polgárháború közeli állapotot idézett elő a romák által sűrűn lakott településeken, a jogállam erőtlen, a rendőrség képtelen kezelni a helyzetet. A korrupció kezdi szétmarni az államot, tíz év alatt a 32.-ről a 46. helyre estünk vissza a Transparency International átláthatósági listáján. Városaink fuldokolnak a szmogban, az országot elözönlötték az egészségtelen és megbízhatatlan élelmiszerek. És ami talán a legrosszabb, a magyar társadalom – Hankiss Elemér szavaival – kezdi letenni a fegyvert a jövő előtt. Ma Magyarország a világ egyik legpesszimistább országa.

Nyilván nagyon sok oka van, hogy idáig jutottunk. Szerintem ezek közül a legfontosabb, hogy nem tudtunk kiszabadulni egy bizalmatlansági spirálból. A rendszerváltás társadalmi költsége óriási volt, nincs mit csodálkozni azon, hogy a kilencvenes évek elején a választók nem nagyon bíztak sem a demokratikus intézményekben, sem az azokat működtető politikusokban. Számukra az volt a demokrácia fő vívmánya, hogy elkergethetik a kormányaikat. A rendszerváltás utáni első két kormányzati ciklusban a hatalmon lévők alapvetően arra készültek, hogy el fogják bukni a következő választást, így kevésbé rendelték alá politikájukat a választási szempontoknak – paradox módon tulajdonképpen méltóbbak lettek volna a bizalomra, mint az utódaik.

A politikusok iránti bizalom a kilencvenes évek vége felé már kezdett kialakulni, akkor, amikor a professzionizmus igénye új mederbe terelte a politikát. Bár szerintem a politikában a profizmus és a felelős kormányzás egymástól teljesen független két tényező, nálunk mégis az történt, hogy az amatőr, de többé-kevésbé felelős kormányzást lecseréltük a többé-kevésbé felelőtlen, de többé-kevésbé professzionális politikára. A politikai éceszgéberek a korábbi kormányok kudarcából azt a következtetést vonták le, hogy a magyar választók nem díjazzák a felelős, a közösség hosszú távú érdekeit szolgáló politikát. Úgy is mondhatnánk, hogy a politika megvonta a bizalmat a választóktól. A politika lett a mosópor, amit el kell adni a buta háziasszonyoknak, akik azt remélik, hogy a termék valóban csodákra képes.

Ennek a politikának az osztogatás volt az egyik fő fegyvere. A másik a félelemkeltés. A félelem az egyik legerősebb érzelem a politikában. A politikusok a világon mindenhol igyekeznek elérni, hogy riválisaiktól féljenek a választók, így tudják magukhoz láncolni a híveiket és elterelni a figyelmet a saját gyengeségeikről. De a félelemkeltés politikájának egész más a hatása azokban az országokban, ahol az emberek alapvetően bíznak egymásban, mint azokban, ahol nem. Sajnos Magyarország az utóbbi kategóriába tartozik. A magyar pártrendszer 1998 és 2006 közötti stabilizálódása arra épült, hogy a múltbeli sérelmek felhasználásával a pártok szembeállították egymással a szavazókat is. Az MSZP és a Fidesz szavazóinak a világnézete szinte semmiben sem különbözött egymástól, csupán abban, hogy másféleképpen ítélték meg a Kádár-rendszert. Egy párt elkötelezett szavazójának lenni elsősorban identitás kérdése, az identitás pedig a szavazó és a párt közös élettörténetén alapszik. Az MSZP története a kádári konszolidáció tétova felvállalása, a Fideszé pedig annak az egyértelmű tagadása volt. Gyurcsány hiába akart szakítani a kádári hagyománnyal, Orbán hiába próbált nyitni a kádári konszolidációban felemelkedő szavazók felé, 2002 után annyira beálltak a frontok, hogy a szavazókról leperegtek az új üzenetek. Maradtak a történelmi sérelmeken nyugvó politikai kötődések, és maradt az a felfokozott politikai verseny, amelyben a jók és a rosszak küzdenek egymással, és ahol a politikai szimpátiák kimutatása egyben a rivális pártokkal rokonszenvezők morális megbélyegzését is jelentheti.

Márpedig bizalom nélkül nincs hatékony demokrácia. Ha létrejön a kölcsönös bizalom, akkor az állampolgárok elhiszik, hogy kormányuk felelős döntéseket hoz, és a kormányok is bízhatnak abban, hogy a választók értékelni fogják lépéseiket. Csekély bizalom mellett azonban mindenki potyautas módon viselkedik, tehát nem a hosszú távú közös érdekek elérésére törekszik, hanem a saját rövid távú érdekeinek kielégítésére. A választók felülnek az életszínvonal rövid távú emelésére tett ígéreteknek, akár más társadalmi csoportok vagy a jövő generációinak kárára is. A politikusok pedig egyszerűen járadékvadásszá válnak, az lesz a lényeg, hogy minél többet vehessenek ki a húsosfazékból. A korrupció elburjánzásának paradox módon éppen az a fő oka, hogy a választók eleve korruptnak látják a politikusokat, így semmi sem ösztönzi őket arra, hogy tisztességesek maradjanak.

Sokan gondolják, hogy a magyar demokrácia válságban van. Szerintem rosszabb a helyzet. A válságban benne van a katarzis és az újrakezdés lehetősége. Én inkább azokkal értek egyet, akik azt mondják, hogy a magyar demokrácia beteg. Demokráciánk betegsége leginkább abból látszik, hogy megtanultunk együtt élni a korrupcióval és a politikai felelőtlenséggel. Hogy azonosítottuk „a” politikát azzal a politikával, amit magunk körül látunk, hogy számunkra a politika már csak ilyen. A 2010-es választás tétje számomra nem az, hogy a Fidesz megszerzi-e a kétharmados parlamenti többséget, nem az, hogy az MSZP meg tudja-e őrizni a váltópárti szerepét, vagy hogy a Jobbik szárnyalása folytatódik-e. Számomra az a fő kérdés, hogy a választókat meg lehet-e győzni arról, hogy a politika másmilyen is lehet.

Érzésem szerint a Lehet Más a Politika (LMP) ma az egyetlen olyan politikai formáció a porondon, amelyiktől remélhető, hogy megtöri a választók és a politikusok képzeletét fogságban tartó politikaképet. Az LMP nem demagóg, elitellenes álcivil szervezet. Nem is politikai tervezőasztalon összerakott tákolmány. Az LMP mélyen benne gyökerezik a hazai civil társadalomban, amely az utóbbi években egyre erősebbé vált, és amely egyre nehezebben viselte el a pártok által uralt közélet romlottságát. A magyar társadalom legnagyobb problémáival már jó ideje szinte csak a civil szervezetek foglalkoztak. Csak a civilek léptek fel hitelesen a korrupció ellen – a Freedom House Europe és a Transparency International készítette el például a leginkább komolyan vehető javaslatot a kampányfinanszírozás reformjára –, a társadalmi kirekesztés ellen, a környezet védelméért. Az LMP küldetése, hogy civil legyen a pártpolitikai pályán.

A feladat nagyon egyszerű, csak még senki sem próbálta ki. Úgy kell viselkedni, mintha egészséges demokráciában élnénk. Egyrészt a kampány során be kell tartani a jogszabályokat. A pártok a kampányban évek óta – köztudottan – törvénysértések sorát követik el, semmilyen szankciója sincs ugyanis annak, ha valaki többet költ és jóval zavarosabban, mint ami megengedett. Másrészt elő kell állni olyan programmal, amely megoldást kínál Magyarország égető problémáira. Nekem személy szerint nagyon fontos, hogy – egyes híresztelésekkel szemben – az LMP-nek komoly programja és elszántsága van az alacsony képzettségűek foglalkoztatási helyzetének és a romák társadalmi integrációjának a javítására. A balliberális oldal széthullása révén kialakult vákuum soha nem látott esélyt ad arra, hogy a választók jobbik énjét megszólító új párt bekerülhessen a parlamentbe.

Nem állítom, hogy az LMP-nek nincsenek gyengeségei, de én e gyengeségeket politikai gyermekbetegségeknek tartom. Azért álltam mellé, hogy a politikai boszorkánykonyhában szerzett tapasztalatommal segítsek leküzdeni a civilségből származó hátrányokat és megtartani az előnyöket. Nagyon nehéz döntés volt. Közvélemény-kutatóként tartottam magam a szakmai szerepkövetelményekhez, kerültem minden politikai részrehajlást. Most azonban olyan állapotban van az ország és a politika, hogy – bár tudom, személy szerint csak keveset tehetek ellene – nem hordhatom tovább az elfogulatlanság kényszerzubbonyát. Ezért vállaltam el a felkérést, hogy az LMP kampányfőnöke legyek. A kampány időszakára felfüggesztem közvélemény-kutatói tevékenységemet, bár a pártlistán nem szerepelek. A HVG-olvasók megszokhatták, hogy a pártok támogatottságáról szóló Medián-elemzéseket Hann Endrével közösen szoktuk jegyezni. Ebben a lapszámban én ebben a minőségemben már nem szerepelek. Endre alig valamivel volt idősebb nálam, amikor aktívan részt vett a rendszerváltásban. Ez lesz az én kis rendszerváltásom: ők akkor engedetlenséget fogadtak a diktatúrának, én ma engedelmességet a demokráciának.

KARÁCSONY GERGELY

(A szerző az LMP kampányfőnöke)