Fantom járja be az Országházat, a „magyar választó” fantomja

„Szavazz rám! Beváltom minden reményed. Nincs hangod? Használd az enyémet! Elindulok, Ha harc, legyen harc! Szavazz rám, Régóta engem akarsz!”  (Európa Kiadó)

Csütörtökön lezárul Orbán Viktor országlásának első szakasza (forradalom a szavazófülkékben plusz rendszerváltás), ám mielőtt a képviselők nyári szünetre vonulnának, még egyszer, utoljára csúcsüzemmódba kapcsol a törvénykezés, számos törvény, határozat végszavazására kerül sor. Többek között megválasztják az Országgyűlés új elnökét, az Alkotmánybíróság két új tagját, az OVB tagjait, módosítják az alkotmányt, döntenek a médiacsomagról, a bankadóról, a végkielégítések megadóztatásáról, a közbeszerzések átláthatóságáról, a közbiztonság javításáról, a Nemzeti Földalap felállításáról…

Különösebb meglepetésre persze most sem számítsunk, a gépezet ilyen terhelés mellett is működni fog. Bár az elmúlt hetekben a kormányt, illetve a parlamenti bizottságokat is gyakran kritizálták – belföldről, külföldről egyaránt - a rapid és meglehetősen önkényes törvényhozói munkával kapcsolatban, ne legyenek kétségeink. A kétharmados kormánypárti többség minden előzetes jogi és alkotmányos aggály, ellenzéki vagy civil tiltakozás, köztársasági elnöki intelem ellenére törvényerőre emeli a benyújtott törvényjavaslatokat, s ezzel ismételten érvényesíti a „szavazók akaratát”.

S ez az a furcsa kísérő-, mások szerint kísértetjelenség, amely az ország házában újabban része a  parlamenti törvénykezésnek. Eleinte csak a kormányfő emlegette rendszeresen a „fantomot”, aztán a szóvivője, majd a párt vezetői hivatkoztak rá lépten-nyomon, most pedig már mondják miniszterek, pártkatonák, közszolgák, médiamunkások is szajkózzák. Némi túlzással, újabban ez a fantom (a magyar választó)  határozza meg (delejezi) a politikát, a parlamenti munkát, hiszen kormányoldalon mindenki róla és a nevében beszél, rá hivatkozik, felemlegetése szinte bárkit és bármit legitimál.

MTI - Ujvári Sándor

A miniszterelnök és a kormánypárti politikusok egy része ezért hangoztatja is, hogy döntései meghozatalánál, intézkedéseinél nem tesz mást, mint a „választói  akaratot” és a „nemzeti érdeket” szolgálja. Ezért alakult meg a nemzeti összefogás kormánya és rendszere, ezért dolgozták ki a nemzeti összefogás programját, ezért került sor a nemzeti egyeztetésre stb.. Mondhatnánk azt is, hogy ma már nyilvánvalóan erre az akaratra és erre az új rendszerre alapozva épült ki az új hatalom, ennek jegyében zajlik a forradalom, a kormányzás, és a csütörtöki végszavazások után a kormányzópártok ennek az új hatalmi filozófiának a jegyében biztosítják maguknak az uralmat az ország irányításának szinte minden területén (a pártoktól független közjogi intézményekben is).

Csakhogy…ez a „fantomizált” hatalmi rendszer és filozófia nyilvánvaló hazugságra épül. Áprilisban a választásra jogosult 8 millió állampolgár közül 5,172 millió szavazó (64%) járult az urnákhoz (a számok kerekítettek). A Parlamentbe bejutott pártok közül a Fideszre 2,7 millióan (52,7%), az MSZP-re 990 ezren (19,5%), a Jobbikra 855 ezren (16,6%), az LMP-re 384 ezren (7,5 %) szavaztak. Vagyis – ahogy kormányoldalon hangsúlyozzák – a választóknak valóban a négyötöde (80,5%) voksolt az MSZP ellenében, de ugyanakkor – a logikát követve – csaknem fele (47,3%) a Fidesz iránt sem volt bizalommal. A 8 millió választásra jogosult állampolgár egyharmada adta le a voksát a Fideszre, míg a szavazásra jogosultak kétharmada nem sorakozott fel a Fidesz mögé,  nevükben beszélni – pláne a szavazófülkék forradalmáról – demagógia.  Szijártó Péternek, Orbán Viktornak és másoknak tehát mondandójukat a továbbiakban így kellene felvezetni: „érvényesüljön a Fidesz-re szavazók akarata”. S ez akárhogy is számolunk: mindössze a 8 millió egyharmadára vonatkozik.

Az egyharmad azonban – a sajátos parlamenti matematika szerint – most kétharmados többséget biztosít. Ez pedig feljogosítja a kormányzó pártokat, hogy – a „választókra” és a „magyar emberekre” hivatkozva – egyrészt a „nemzeti együttműködés rendszeréről, a „nemzeti ügyek” kormányáról illetve programjáról szónokoljanak, másrészt mellőzzék az ellenvéleményeket, ne vegyék figyelembe a demokratikus normákat, s a maguk elképzelései szerint alakítsák át a jogállamot, az alkotmányt, az intézményi struktúrát.

Ma Magyarországon így működik a demokrácia. Olajozottan, hatékonyan, pörgősen, miközben alakulóban van – „nemzeti érdekből” és „a választók akaratából” – egy régi-új, sajátos, kelet-európai változata, s annak mindennapos gyakorlata. Az országló politikai elit a parlamentarizmus kiüresítésével, a kétharmadra támaszkodó kormányzati hatalomgyakorlással, az önkéntes jogkövetés társadalmi alapjainak aláásásával most közjogi téren is olyan mintát kínál az országnak, amely évszázadok óta a zsákutcás magyar történelem egyik sajátossága.