„Szavazz rám! Beváltom minden reményed. Nincs hangod? Használd az enyémet! Elindulok, Ha harc, legyen harc! Szavazz rám, Régóta engem akarsz!”  (Európa Kiadó)

Csütörtökön lezárul Orbán Viktor országlásának első szakasza (forradalom a szavazófülkékben plusz rendszerváltás), ám mielőtt a képviselők nyári szünetre vonulnának, még egyszer, utoljára csúcsüzemmódba kapcsol a törvénykezés, számos törvény, határozat végszavazására kerül sor. Többek között megválasztják az Országgyűlés új elnökét, az Alkotmánybíróság két új tagját, az OVB tagjait, módosítják az alkotmányt, döntenek a médiacsomagról, a bankadóról, a végkielégítések megadóztatásáról, a közbeszerzések átláthatóságáról, a közbiztonság javításáról, a Nemzeti Földalap felállításáról…

Különösebb meglepetésre persze most sem számítsunk, a gépezet ilyen terhelés mellett is működni fog. Bár az elmúlt hetekben a kormányt, illetve a parlamenti bizottságokat is gyakran kritizálták – belföldről, külföldről egyaránt - a rapid és meglehetősen önkényes törvényhozói munkával kapcsolatban, ne legyenek kétségeink. A kétharmados kormánypárti többség minden előzetes jogi és alkotmányos aggály, ellenzéki vagy civil tiltakozás, köztársasági elnöki intelem ellenére törvényerőre emeli a benyújtott törvényjavaslatokat, s ezzel ismételten érvényesíti a „szavazók akaratát”.

S ez az a furcsa kísérő-, mások szerint kísértetjelenség, amely az ország házában újabban része a  parlamenti törvénykezésnek. Eleinte csak a kormányfő emlegette rendszeresen a „fantomot”, aztán a szóvivője, majd a párt vezetői hivatkoztak rá lépten-nyomon, most pedig már mondják miniszterek, pártkatonák, közszolgák, médiamunkások is szajkózzák. Némi túlzással, újabban ez a fantom (a magyar választó)  határozza meg (delejezi) a politikát, a parlamenti munkát, hiszen kormányoldalon mindenki róla és a nevében beszél, rá hivatkozik, felemlegetése szinte bárkit és bármit legitimál.

MTI - Ujvári Sándor

A miniszterelnök és a kormánypárti politikusok egy része ezért hangoztatja is, hogy döntései meghozatalánál, intézkedéseinél nem tesz mást, mint a „választói  akaratot” és a „nemzeti érdeket” szolgálja. Ezért alakult meg a nemzeti összefogás kormánya és rendszere, ezért dolgozták ki a nemzeti összefogás programját, ezért került sor a nemzeti egyeztetésre stb.. Mondhatnánk azt is, hogy ma már nyilvánvalóan erre az akaratra és erre az új rendszerre alapozva épült ki az új hatalom, ennek jegyében zajlik a forradalom, a kormányzás, és a csütörtöki végszavazások után a kormányzópártok ennek az új hatalmi filozófiának a jegyében biztosítják maguknak az uralmat az ország irányításának szinte minden területén (a pártoktól független közjogi intézményekben is).

Csakhogy…ez a „fantomizált” hatalmi rendszer és filozófia nyilvánvaló hazugságra épül. Áprilisban a választásra jogosult 8 millió állampolgár közül 5,172 millió szavazó (64%) járult az urnákhoz (a számok kerekítettek). A Parlamentbe bejutott pártok közül a Fideszre 2,7 millióan (52,7%), az MSZP-re 990 ezren (19,5%), a Jobbikra 855 ezren (16,6%), az LMP-re 384 ezren (7,5 %) szavaztak. Vagyis – ahogy kormányoldalon hangsúlyozzák – a választóknak valóban a négyötöde (80,5%) voksolt az MSZP ellenében, de ugyanakkor – a logikát követve – csaknem fele (47,3%) a Fidesz iránt sem volt bizalommal. A 8 millió választásra jogosult állampolgár egyharmada adta le a voksát a Fideszre, míg a szavazásra jogosultak kétharmada nem sorakozott fel a Fidesz mögé,  nevükben beszélni – pláne a szavazófülkék forradalmáról – demagógia.  Szijártó Péternek, Orbán Viktornak és másoknak tehát mondandójukat a továbbiakban így kellene felvezetni: „érvényesüljön a Fidesz-re szavazók akarata”. S ez akárhogy is számolunk: mindössze a 8 millió egyharmadára vonatkozik.

Az egyharmad azonban – a sajátos parlamenti matematika szerint – most kétharmados többséget biztosít. Ez pedig feljogosítja a kormányzó pártokat, hogy – a „választókra” és a „magyar emberekre” hivatkozva – egyrészt a „nemzeti együttműködés rendszeréről, a „nemzeti ügyek” kormányáról illetve programjáról szónokoljanak, másrészt mellőzzék az ellenvéleményeket, ne vegyék figyelembe a demokratikus normákat, s a maguk elképzelései szerint alakítsák át a jogállamot, az alkotmányt, az intézményi struktúrát.

Ma Magyarországon így működik a demokrácia. Olajozottan, hatékonyan, pörgősen, miközben alakulóban van – „nemzeti érdekből” és „a választók akaratából” – egy régi-új, sajátos, kelet-európai változata, s annak mindennapos gyakorlata. Az országló politikai elit a parlamentarizmus kiüresítésével, a kétharmadra támaszkodó kormányzati hatalomgyakorlással, az önkéntes jogkövetés társadalmi alapjainak aláásásával most közjogi téren is olyan mintát kínál az országnak, amely évszázadok óta a zsákutcás magyar történelem egyik sajátossága.