A magyar Országgyűlés 1991 óta minden évben azzal a kitétellel fogadta el az aktuális zárszámadást, hogy a legközelebbi alkalommal el kell készíteni, és mellékelni kell az állami vagyonleltárt is. Ez azonban az elmúlt két évtized alatt soha nem készült el. A zárszámadások rendre irattárba kerülnek, az Állami Számvevőszék súlyos mulasztásokra figyelmeztető anyagaival együtt. Ilyen viszonyok között több mint érthető az új kormány döntése, hogy létre akarja hozni, és már 2012-től működtetni akarja az egységes integrált nemzeti vagyonnyilvántartást. Máris felkérték az érintett tárcákat – a vidékfejlesztésit, a nemzeti fejlesztésit, a honvédelmit, a belügyit, és a Nemzeti Erőforrás Minisztériumát –, valamint a KSH-t, hogy augusztus 30-ig hozzanak létre munkacsoportot az „országleltár” elkészítésére, tegyék kompatibilissé a különböző tárcák nyilvántartási rendszereit, és ehhez a munkához a 2011-es költségvetésből forrást is biztosítanak. 

Az utóbbi időben sokat beszélnek a„félresikerült” rendszerváltásról, melynek legfőbb bűne, hogy szabadjára engedte a „rablóprivatizációt”. Radikális jobboldali politikusok szerint ránk szabadult a globális kapitalizmus, kiszolgáltatva a magyar társadalmat a viharos, mindent tönkretevő gazdasági átalakulásnak.  A velük szimpatizáló közgazdászok mindehhez hozzáteszik: az elmúlt két évtizedben gátlástalan és mohó külföldiekből és belföldiekből álló kör, a saját érdekeit követve „magáévé tette” az állami tulajdonban lévő vállalatokat, illetve azok ingatlanait és termelőeszközeit, kilátástalan helyzetbe taszítva a magyar munkavállalók túlnyomó többségét.

Mindez persze messze van a valóságtól, de kétségtelen, ahhoz hogy kiderüljön, pontosan hányadán állunk, fel kell mérni, milyen állapotban van, mennyit ér most az állami vagyon. Pótolni kell az elmaradásokat, nyilvántartásba kell venni az állami vagyont képező épületek, építmények, létesítmények jogi, műszaki állapotát, és az adatokat össze kell vetni a földhivatali nyilvántartással. Az országos leltár elengedhetetlen előfeltétele az eredményes gazdálkodásnak, többek között csak így lehet reálisan feltérképezni, hol van a legnagyobb szükség az Európai Unió által folyósított források felhasználására.

Elképesztő, de tény: a nyolcvanas évek végén, illetve a kilencvenes években úgy „magánosították” az állami vagyon legnagyobb részét, hogy nem lehetett tudni, mit ér az, amit „eladnak”. A vagyonnyilvántartás a történelmi események következtében teljesen szétzilálódott A zsidótörvények, a holocaust, majd az államosítások erősen rombolták az addigi, szervesen kifejlődött tulajdoni viszonyokat. Végül 1950-től kezdve minden termelőeszköz az államé lett, csak a személyes tulajdont engedélyezték. Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke jelentette ki 2008. novemberében, a Baross Gábor társaság rendezvényén tartott előadásában, hogy a kilencvenes évek elején azt sem lehetett tudni, hogy hány állami tulajdonú vállalat van pontosan. Ekkoriban mindenki abból az ideológiai axiómából indult ki, hogy a magánosítás a szociális piacgazdaság megteremtésének alapfeltétele. Közben senki nem számolt azzal, hogy a privatizáció alapvetően a globalizációs folyamat mentén fog haladni, és a nemzeti érdekeket csak részben  érvényesülnek.

És amiről tudtuk, hogy úgy-ahogy még megvan, arról sem volt világos, hogy pontosan mennyit ér. A rendszerváltozás idején a vagyon könyvértéken volt nyilvántartva, ami azt jelentette, hogy amit ráfordítottak, azt hozzá írták, és ebből levontak valamekkora amortizációt. A piaci érték ismeretlen volt. Azt sem lehetett sokszor tudni, hogy melyik cégnek mi van a tulajdonában. Kormányzati szinten sem voltak megbízható információk. Az államnak semmiféle listája nem volt ingatlanjairól, földjeiről és épületeiről. Kovács Árpád felidézte, hogy a kilencvenes években vizsgálatot folytattak a vagyonügynökségnél, melynek adatait összevetették a Földhivataléval. Ebből kiderült, hogy a Földhivatal 300 ezer állami ingatlanról tud, miközben ebből csak 150 ezer volt meg a vagyonügynökségnél. Igaz, a vagyonkezelő nyilvántartásában volt 38 ezer olyan ingatlan is, amely nem szerepelt a tulajdoni lapokon. Az Állami Számvevőszék egy 2003-as háttértanulmányában megállapította: 1990 és 2002 között mintegy 4000 milliárd forint közvagyon egész egyszerűen „eltűnt”, illetve az elemzők szerint „magánvagyonná vált”. Ez az adat ráadásul nem tartalmazta a spontán privatizáció során bekövetkezett állami vagyonvesztést, illetve nem foglalta magában a 2002 és 2008 közötti időszak privatizációs folyamatait sem. Ez idő alatt a becslések szerint 5500 milliárd forint került privatizáció révén a költségvetésbe.

Fellegi Tamás, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium vezetője május végén kijelentette: „korrekt vagyonleltárra” van szükség, tekintettel arra, hogy „a közvagyon egy részét elherdálták”. Jelezte, hogy felül kell vizsgálni az állami vagyongazdálkodás eddigi módját, elsősorban a privatizációs döntéseket, a magánszektor és az állam együttműködésében megvalósuló, úgynevezett PPP beruházásokat is.  Kilátásba helyezte a folyamatban lévő állami beruházások, pályázatok, a már kiírt közbeszerzési tenderek ellenőrzését, és azt, hogy ahol szükséges, leállíthatják vagy módosíthatják a  megkezdett projekteket. A „leltározás” során felelősségre vonásra is sor kerülhet, a vizsgálatok eredményétől függően, mondta a csúcsminiszter. 

Az „országleltár” , a rovancsolás elkészítése, bármilyen megkésett is, elkerülhetetlen. 1990 és 1994 között, még a privatizáció előtt, viszonylag hitelesen fel lehetett volna mérni az állami vagyont. Ám a parlamenti pártok az egymás elleni ádáz küzdelemmel, taxisblokáddal, médiaháborúval, és egyéb haszontalanságokkal voltak elfoglalva, ahelyett, hogy számba vették volna, pontosan mekkora vagyon áll a társadalom rendelkezésére, és az ország érdekeinek megfelelően próbálták volna befolyásolni a gazdaságban és a társadalomban meginduló, spontán folyamatokat. A gazdálkodó egységeknél a leltárnak pontos, előre meghatározott ideje van, ha ezt nem tudják betartani, szinte biztosra vehető a hiány. Bár a két évtizedes késéssel elrendelt országos vagyonleltár nem tisztázhatja teljesen a múltat, már azt is üdvözölni lehet, hogy az eddiginél pontosabb adatokhoz lehet jutni az elmúlt két évtized vagyonvesztéséről, és talán megállítható a káros folyamat.