A Bloomberg hírportál a múlt héten kész tényként kezelte, hogy a magyar kormány tárgyalásokat folytat az orosz féllel a Szurgutnyeftyegaz által birtokolt 21,2 százaléknyi Mol-részvénypakett kivásárlása ügyében. Ezt a hírt Fellegi Tamás sietve cáfolta, elképesztőnek nevezve a feltételezést, melyre viszont az energiaágazatban már jó ideje nyílt titokként tekintenek. Utóbbi érthető is, hiszen az új kormány racionalizálási (és nacionalizálási) kísérletei éppen eme stratégiai szektorban a legnyilvánvalóbbak, ebből a törekvéséből pedig miért éppen Magyarország és Közép-Európa legmeghatározóbb energetikai cégét, a Molt hagyná ki az Orbán-kabinet?

Az új energiapolitikai (és egyben Oroszország-) stratégiát 2009 őszén indították Orbán Viktor szentpétervári látogatásával, melynek kapcsán a hazai sajtó heteken át arról értekezett, vajon Vlagyimir Putyin egyáltalán fogadta-e a jövendőbeli kormányfőt, vagy sem. Ám a pragmatista orosz miniszterelnök feltételezhetően könnyedén túllépett Orbán múltbéli (nem épp barátságos) üzenetein, hiszen Magyarország esetében egy gázstratégia szempontjából unikális adottságokkal rendelkező államról van szó. Vélhetően ezért is reppentek fel olyan szóbeszédek, hogy a pityeri rapid találkozó kettejük között valójában a paksi – várhatóan orosz – atomerőműblokkokról, és a Szurgutnyeftyegaz Mol-részesedéséről szólt. Az, hogy ezek közt mi a korreláció, nehezen dönthető el a tények ismerete nélkül, de szinte bizonyosnak mondható két ekkora léptékű beruházás kölcsönös vonzása, főleg, hogy a tárgyaló felek mindkét esetben Budapest és Moszkva.

Az Orbán-kormány elképzeléseivel ellentétes lenne, hogy a Mol irányításából teljesen kimaradjon, ezért is valószínűsíthető, hogy igényt tart az orosz olajcég által birtokolt részvényhányadra. Ezzel az államé lenne a legnagyobb tulajdonrész a Molban, mely tágabb mozgásteret biztosítana a mindenkori kormánynak a vállalatban, mint a mostani egyetlen, szavazatelsőbbséget biztosító úgynevezett „B-részvény”. Az alapszabályban rögzített 10%-os szavazati küszöb (a tulajdonrésztől függetlenül, minden tulajdonosnak maximum 10 százaléknyi szavazati joga van) pedig vélhetően ugyanúgy korlátozná az új tulajdonost is. Így szó sincsen államosításról, egy majdani állami tulajdonszerzés inkább nevezhető részleges kontrollnak egy stratégiai cég felett, egyben befektetésnek is, mivel a Mol egy igazi aranytojást tojó tyúk – ami a szintén kiemelt fontosságú Malévról nem mondható el, s a kormány szívesen meg is szabadulna tőle.

Ám a Mol esete bizonyára korántsem lesz egyedi és egyszeri: az új kormány energiaszektorra – minimális egyeztetéssel – kivetett különadója, vagy az energiaárak befagyasztása mind egy merőben új energiastratégia képét vetítik előre, mely markánsan különbözik az elmúlt húsz évben megszokottól. Hangsúlyozzák a válságadó ideiglenességét (legalábbis kommunikációs szinten), de kérdéses, az állam nem „kap-e rá” erre az adónemre, amit komolyabb ellenállás nélkül fogadtak el az érintettek. A döntés popularitása (a hatalmas profittal rendelkező cégek is vegyék ki a részüket a válságból való kilábalásból) egyértelmű, szükségessége is nehezen kérdőjelezhető meg, melyet a Mol mint legnagyobb befizető rezignált beleegyezése is jól indikál.

Viszont egy mostanihoz hasonló adónem, vagy az energiaár-moratórium állandósulását már lényegesen nehezebben lehetne a hazánkban székelő energiacégek torkán lenyomni, mellyel Magyarország is könnyedén Oroszország hibájába eshet: a kétezres évek közepén végbement visszaállamosítási hullám szinte külföldi szereplő nélkül hagyta az orosz energiaszektort. Ennek eredményeképp olyannyira tőke- és technológiahiányos állapotba került az orosz energetikai iparág, hogy Vlagyimir Putyin kormányfő tavaly kénytelen volt újra megnyitni országát a külföldi energetikai mamutok előtt, növelve a megszerezhető tulajdonhányadot, az adókedvezményeket és a transzparenciát, melyekkel éppen saját intézkedéseit írta felül.

Hozzá kell tenni, hogy ez a párhuzam hazánkra nézve csak megközelítőleg igaz (például a kivetett adónem miatt), és egészen más a motiváció is: míg Putyin a politikai ellenfelekké vált oligarchákkal hadakozva evezett ismeretlen vizekre, addig Orbán Viktor inkább csak fejőstehénként tekint a szektorra. Viszont mindkét vezető szóhasználatában felfedezhető a „nemzeti érdekre” való hivatkozás, ám ez Orbán esetében inkább tekinthető csupán retorikai fogásnak: míg Putyin az energiacégek esetében kőbe vésett (50% vagy afeletti) állami tulajdonhányadot az orosz lelőhelyek és érdekek „megvédésére” használja, addig az Orbán-kormány kommunikációjában hangsúlyos az ideiglenes jellegű válságenyhítés célja. Ám ha az energiaszektorral kapcsolatosan egy eddigieknél drasztikusabb lépésre szánja el magát a kormány, akkor könnyedén szemben találhatja magát az energiamamutokkal (e.on, GDF SUEZ stb.), és lényegesen kisebb mozgástérrel, mint a mindenkori orosz vezetés.

Nem tudni, ha a magyar állam valóban pályázik a Szurgutnyftyegaz mintegy 500 milliárd forintot érő Mol-részvényeire, azt miből és milyen konstrukcióban tervezi megvásárolni? Míg az orosz vezetés a rekordnagyságú valutatartalékból gyakorlatilag komplett ágazatokat nacionalizálhat, addig Magyarország a Mol-részvények megszerzését illetően komoly finanszírozási akadályokba ütközhet. Így a majdani konstrukció egy MFB-MVM együttműködés keretében képzelhető el leginkább, mellyel egyben a további állami eladósodás kellemetlen utóízétől is megszabadulhatna a kormány.

Feltehetően jó néhány kérdésre választ ad majd a novemberben esedékes magyar-orosz miniszterelnöki csúcstalálkozó.