Bin Laden halott, de a terrorizmusnak, és így: a terrorizmus elleni harcnak messze nincs vége – hallhatjuk hétfő óta a közhelyet, és persze, hogyan is lehetne ezzel vitatkozni? Aki azt hiszi, hogy immár legitimitását vesztette a demokráciák terror elleni küzdelme, az gondoljon csak arra a kis közel-keleti országra, amelyet létezése napjától fenyeget hol az arab nacionalista, hol az iszlamista erőszak, az a fajta terrorizmus tehát, amit a BBC erőszeretettel nevez „szélsőségesek”, „militánsok” akcióinak. Persze csak, ha iszlamista arabokról van szó: ha észak-ír katolikusok az elkövetők, akkor rögtön „terroristák”. Izrael életében most az a legújabb fejlemény, hogy a palesztin hatóságot kormányzó szekuláris Fatah és a Gázát iszlamista tűzfészekké – valamint humanitárius problémává – változtató terrorista Hamász látványosan kiegyezett, „nemzeti egységkormányt” hirdetett.
Ráadásul a jövő héten aláírandó egyezséget a „forradalmi” Kairó hozta össze, a bejelentésnek a „forradalmi” Kairó adott otthont, kevés kétséget hagyva az iránt, milyen külpolitikai vonal várható az új, demokratikusabb rendszertől. A közel-keleti ügyekben részrehajlással vádolt BBC kairói tudósítója, Jonathan Head egyenesen abban reménykedik, hogy a szerződés előmozdíthatja a palesztin államiság ügyét – nem teljesen világos, melyik bolygón élt eddig
Palesztin fegyveresek a Gázai övezetben.
AP Photo
Újra együtt a Fatah és a Hamász? Újra „nemzeti egységkormány”? Hát ez remek, lépjünk túl az apró történelmi sérelmeken. Például azon, hogy 2007-ben éppen az a Mahmúd Abbász oszlatta fel „nemzeti egységkormányát”, aki nem sokkal később már – többek között – Putyin segítségét kérte a Hamásszal szemben. Az ok: az év júniusában az iszlamista terrorszervezet egy „véres puccsal” elüldözte a palesztin hatóság harcosait a területről, és totális kontroll alá vette a gázai övezetet. És hogy miért Oroszország? Mert a Nyugattól eltérően, Moszkva, nem tekintvén terrorista szervezetnek a Hamászt, simán tartotta velük a kapcsolatot, sőt, a palesztin kibontakozás útját is az Izraellel legalább tárgyaló Fatah, és azt nyíltan, fegyveresen megsemmisíteni akaró Hamász kibékülésével képzelte el. Íme, az orosz diplomácia utólagos megdicsőülése – nem kizárt, EU-segédlettel.
Bin Ladenre már nincs is különösebben szükség: az iszlamista alapvetések, követelések olyannyira átmentek „radar alatt” a nyugati nyilvánosságba, hogy már alig feltűnőek. A palesztin vezetők ezért a „palesztin ügyet” eddig is támogató Európai Unió elismerését, sőt támogatását várják a paktumhoz; egy olyan paktumhoz, amelynek egyik aláírója nemhogy a mai napig nem ismeri el a zsidó államot, de a legszívesebben, ha tehetné, meg is semmisítené. Mindegy, mi motiválta a hirtelen irányváltást (nyilván szerepet játszottak az arab forradalmak hatására szervezett gázai „megbékéltető” tüntetések, tehát a palesztin vezetők nettó hatalomféltése), a paktum megköttetett. Európa pedig, és ez a legkínosabb hír, a „nemzeti megbékélésre” hivatkozva halál komolyan mérlegel, mintha legalábbis volna mit mérlegelni az ügyben.
Mérlegelnie az eddig mérsékeltként ismert – valójában öngyilkos merénylőknek időnként pénzt küldő – Mahmúd Abbásznak kell, nem teljesen logika nélküli ugyanis az izraeli miniszterelnök felvetése, hogy a palesztin hatóságnak választania kell: vagy Izraellel, vagy a Hamásszal köt békét. Ha az utóbbit választja, egészen biztosan lemondhat az államiság álmáról. Nincs ugyanis olyan opció, amely szerint a nemzetközi közösség saját területtel, plusz államisággal jutalmazhatná egy erőszakos, puccsista terrorszervezet és egy magatehetetlen, bürokratikus, elnyomó szervezet nászát. Ebből a szempontból a legjobbkor jött, hogy a Hamász aktuális okokból, és nyilván a nemzeti megbékélés jegyében, megsiratta bin Ladent, a „szent harcost”, a „mártírt”, miközben Abbászék üdvözölték a főterrorista kilövését.
Hamasz fegyvereseket ábrázoló graffiti a Gázai övezetben.
AP Photo
A palesztin egység mítosz: a Hamász nem fog lemondani Izrael megsemmisítéséről, vezetőik továbbra is, a szokásos módon, az izraeli ellenségről hadoválnak, és kizárják a közel-keleti kvartett által forszírozott tárgyalásokat. A palesztin ügyet csak ürügynek tekintő Irán és Szíria tovább fokozzák majd terror-szponzori tevékenységüket; az egyezmény csak elodázza, de nem iktatja ki a későbbi bel-palesztin érdekkonfliktusokat, sőt kifejezetten determinál egy újabb polgárháborút. Hiába dönt úgy Izrael, hogy a paktumra válaszul befagyasztja az adóbevételek átutalását, egy EU-konform módon opportunista, „nemzeti megbékélésre” hivatkozó palesztin PR-offenzívával szemben mint mindig, most is tehetetlen lesz.
Választania valóban Európának kellene: nem lehet egyszerre megkönnyebbülve ünnepelni bin Laden halálát és elismerni egy olyan majdani kvázi-államalakulatot, amelynek egyik alapító szervezete nem sokban különbözik a „szent harcos” és „mártír” életétől és munkásságától.
