Vannak alapvető jogaink, és ez gyakran csak akkor jut eszünkbe, amikor éppen el akarják ezeket venni, fondorlatos módon korlátozni szeretnének bennünket jogainkban, mégpedig azok, akiket zavar polgártársaik szabadsága. Az alapvető jogok elleni támadásoknak, mint szinte minden rossznak, akadnak kedvező hatásai is, a támadás miatt megerősödik az alapjogok fontosságának érzete. Talán ez történik most is. Sokat olvashattunk és hallhatunk arról, hogy két bírósági határozat is megállapította: a Fegyveres és Rendvédelmi Dolgozók Érdekvédelmi Szövetsége megtarthatja tiltakozó demonstrációit 2011 októberében. Az ítéletek előzménye, hogy a rendőrség megtiltotta a rendezvények megtartását. Arra hivatkozott, hogy a tüntetés veszélyezteti az Országgyűlés munkáját, és a rendezvények alatt a közlekedés más úton nem biztosítható. Az ítéletek végül megállapították, hogy a rendőrség tiltó határozatai jogellenesek.

A Fővárosi Bíróság két különböző tanácsa által hozott végzés bizonyítéka annak, hogy a bírói jogalkalmazás még mindig képes a jogállami normákat érvényesíteni a kormánnyal egyet nem értők elhallgattatására irányuló politikai lépésekkel szemben. Ez örvendetes, és az eljáró bírókat dicséri. A bírósági végzések pontosak, logikusak, és azokat azért is érdemes szemügyre venni, hogy megtudjuk, a rendőrség miképpen, milyen érveléssel próbálkozott bebizonyítani, hogy a rendezvények megtartását meg kellett tiltania, és a bíróság miképpen védte ki ezeket a cseleket.

A rendőrség a tiltó határozataiban olyan érveket sorolt fel, igyekezett bizonyítékokkal alátámasztani, hogy a tüntetések milyen sok kellemetlenséget okoznak majd Budapest lakosságának. Azzal érvelt, hogy a vonulással érintett keskeny utcákon és környékükön nem járhatnak majd a BKV buszai és villamosai, és mivel a vonulás idején az adott utcákon a gyalogos és az autós közlekedés nem lehetséges, a rendezvény az egész környék közlekedésére „nagymértékben kedvezőtlen hatással lenne”. A rendőrség határozatai tömegközlekedési járatokat soroltak fel, amelyek nem haladhatnak eredeti útvonalukon, vagy nem állhatnak meg megállóikban, adatokat közölt arról, hogy feltehetően hányan közlekednének a kérdéses időben az érintett utcákon, ha nem lenne tüntetés, és olyan kulturális rendezvényeket is említettek, amelyek megközelítése a tüntetések miatt „elnehezül”.

Fotógalériánk a D-Day első napjáról - kattintson a képre!

Túry Gergely

A bíróság – helyesen – felismerte, hogy a rendőrség mást bizonyít, mint amit bizonyítania kell. Azt kellett volna ugyanis kellően alátámasztania, hogy a tüntetés idején a közlekedés más úton nem lenne biztosítható, vagyis lehetetlen lenne a közlekedés. Ehelyett a lezárandó helyszíneknek és a terelőútvonalként szóba jöhető útvonalak forgalmi adatainak felsorolásával csak azt igazolta, milyen nehézségeket okoz a lezárás és a tömeg. Ez pedig – a törvény szerint – nem lehet ok a rendezvény megtiltására. Az, hogy a rendezvény idején és helyszínén elterelik és korlátozzák a forgalmat, szünetelnek BKV-járatok, önmagában nem vezethet annak megállapításához, hogy a közlekedés más útvonalon nem biztosítható, hiszen mindez előre kiszámítható. A bíróság találóan rámutat: a tüntetés napján is el lehet jutni mindenhová, „legfeljebb hosszabb idő alatt”.

A bíróság határozottan elutasította a rendőrség álságos érvelését, miszerint a gyülekezési szabadság és a mozgásszabadság konfliktusát a rendőrségnek kell egyedi esetekben feloldani. A rendőrség érveléséből az olvasható ki, mintha tüntetést csak akkor lehetne tartani, ha az nem okozna nehézségeket a közlekedésben. A bíróság azonban úgy vélte, hogy bármilyen közterületen tartandó rendezvény az azon részt nem vevők mozgását szükségképpen korlátozza, hiszen a rendezvény által elfoglalt közterületet nem tudják használni. Rámutatott, hogy ha elfogadnánk a rendőrség érveit, akkor Budapest közterületein egyáltalán nem lehetne tüntetni.

A bíróság nem foglalkozik vele, mégis érdemes meggondolni, hogy általában miért is vannak tüntetések, mi a szervezők és résztvevők célja azzal, hogy véleményüket közterületi rendezvényeken nyilvánítják ki. Semmiképpen sem csupán annyi, hogy sok ember együtt akar lenni és jól akarja magát érezni. A tüntetés szükségképpen zavaró esemény, a tüntetők azzal hívják fel magukra a figyelmet, hogy sokan vannak, hangosan beszélnek, provokatív táblákat emelnek a magasba, korlátozzák a forgalmat, sokak számára kényelmetlenséget okoznak. A tömegrendezvények igenis zavarni akarnak sok embert, a választópolgárok tömegeit vagy a politikai elitet, a tibeti szabadságért tüntetők pedig – már ha nem hallgattatják el őket – például a kínai miniszterelnök és a vele parolázó politikusok jókedvét akarják elvenni. Ha a tüntetés megtarthatóságának mércéje az lenne, hogy ne okozzon sem ellenérzést, sem semmiféle nehézséget az azon részt nem vevő, kívülállók számára, akkor ezzel a lényegétől fosztanánk meg a gyülekezési jogot. Nagyjából annyit jelentene, mintha a szólásszabadságot akként biztosítanák, hogy mindenki elmondhatja a véleményét, feltéve ha más nem hallja.

Kedvező fejlemény, hogy a bíróságok egyelőre hasonlóan gondolkodnak, és határozataikban ezt szépen le is írják. Az pedig szomorú lenne, ha a bíróságok alkotmányos jogértelmezését a közeljövőben sarkalatosként megalkotandó új gyülekezési törvényben úgy fordítanák ellenkezőjére, hogy a bárkinek – a „többségnek”, a munkába vagy a családjukhoz igyekvő „dolgozóknak”, pontosabban a politikusoknak – kellemetlen tüntetéseket törvényileg tiltanák. Ezt már tényleg nem kellene hagynunk.