A "Merjünk buták lenni!" jegyében eddig ugye minimum két kormányzati álláspontot ismerhettünk meg az azeri gyilkos kiadatásának ügyében. Tegnap este óta azonban kiderült, hogy a kettő = egy, azaz A = B (ezt a matematikai és ismeretelméleti nóvumot nemzetközileg is szabadalmaztatni kéne).

Egyrészt ugye kellőképpen megismerhettük a "nem tudtuk, mi lesz, ha kiadjuk" ideológiáját, az "azeriek átkúrtak minket, de ki is kértük magunknak" Németh Zsolt-i narratíváját. Ezt némiképp árnyalta, hogy ugyanez a Németh Zsolt már másnap elmondta a másik álláspontot is, mely szerint "tisztában voltunk azzal, hogy kaphat elnöki kegyelmet az Azerbajdzsánnak átadott Ramil Safarov", de ettől még két világosan elkülönülő érvről van szó.

A különbség a jóhiszemű tudatlanság és a ravasz paktum-cinizmus között van, és jól tudjuk azóta, merre billent a mérleg, hiszen az azeriek után maga a miniszterelnök is elismerte, hogy a kiengedés rizikójának tudatában ő maga döntött a kiadatásról. Akadt azonban ember a kormányzati kommunikációs csapatban, aki szerint a két álláspont simán megfér együtt.

Kumin Ferenc politológus, az Orbán-kormány nemzetközi kommunikációjáért felelős helyettes államtitkára volt az, aki a köztévé Az Este c. műsorában a tézist (Orbán: "mint mindig, a miniszterelnök dönt") és antitézist (Lázár: a kiadatásról "semmilyen utasítást nem adott a miniszterelnök (...), nem is adhat semmilyen utasítást ilyen összefüggésben") egymondatos szintézissé gyúrta össze: "nem mondanak mást, nincs ellentmondás a két állítás között", hiszen minden ilyen "rutineljárásban" (tényleg így nevezte) a kormányzat dönt.

Legkésőbb ezen a ponton muszáj megemlítenünk, hogy ebben a tizenkét percben valódi közszolgálati műsorrészt láthattunk, köszönhetően elsősorban Szöllősi Györgyinek, aki mert nem buta lenni ebben a délután ötkor felvett beszélgetésben: nagyjából azt és úgy kérdezte, ahogyan Krizsó Szilvia tette volna.

"Erről eddig szó sem volt, sőt, mást mondtak", "Mégiscsak volt egy nagy kavar az elmúlt héten, mindenki mást mondott" - szólt közbe többször, határozottan, beidézve a Szijjártó-Németh-Répássy trió egymásnak szögesen ellentmondó mondatait, Kumin pedig lassan megtört.

Ez volt nagyjából a műsor fénypontja: ahogyan - úgy a hatodik perctől - szánalmas makogásba megy át a miniszterelnökségi kommunikátor. A főbb mondatfoszlányok: nem mondhattak mást, az volt a kérdés, milyen vélemények voltak, turbulencia okozás, bekattintott reflexek, a KIM fontos "döntéselőkészítő" volt, és a legszebb: "ebben a pillanatban az lenne a legfontosabb, hogy megpróbáljuk csitítani a kedélyeket", ugyanis "a legrosszabb, ha az ilyen ügyekben az érzelmek diktálnak."

Ennyi maradt tehát érvként a miniszterelnökségi főkommunikátor részéről: hagyjuk a sok ellentmondást, csitítsuk inkább azokat a kedélyeket, amiket mi tüzeltünk fel. Kumin kivételes emberi nagyságát és nagyvonalúságát is csillogtatta, amikor kifejezetten megengedte az örményeknek, hogy heves érzelmekkel reagáljanak a budapesti inkompetens stupiditásra, "de most már minden véleményt ismerünk" - igyekezett rövidre zárni a történetet.

Bocsánat, tévedtünk, mégsem a fenti gondolat volt a legszebb a műsorban, hanem az, amikor Kumin felelőssége teljes tudatában közölte, hogy "ebben a történetben Magyarország egy mellékszereplő." A mondat helyesen: ezzel a történettel Magyarország a következő húsz évre mellékszereplővé kommunikálta magát.