A hihetetlen politikai blamázs, az országimázsbeli, forintosítható kár, amit Magyarország az azeri ügy különös hanyagsággal elkövetett hűtlen kezelésével magára húzott, több tanult kollégánkat is "hol van a külügy, amikor szükség volna rá" típusú
ragadtatta. Hadd vitatkozzunk ezzel az állásponttal.
Magyarország de facto külügyminisztere Szijjártó Péter, még de factóbb döntéshozója tudjuk, kicsoda, ő határozott a baltás azeri gyilkos kiadatásáról éppúgy, mint két éve nagyjából mindenről, ami most önnek eszébe jut. Innentől mindenféle értelmiségi akadékoskodás, külpolitikai-szakmai számonkérés teljesen célt tévesztett, mindez így adekvát, így passzol a Nemzeti Együttműködés Orbánjához.
Szeptember 4., kedd: "Sajnálatos módon Azerbajdzsán nem tartotta be a megállapodásban rögzített feltételeket, hanem 'demonstratív módon 'szabadlábra helyezte a bűnözőt. (...) A magyar kormány nem számolt azzal, hogy Azerbajdzsán meg fogja szegni az ígéretét" –
Németh Zsolt, a külügyi tárca parlamenti államtitkára a Duna Tv
Közbeszéd
című műsorában, érzékeltetve: Budapestnek igencsak rosszul esett, hogy "egy baráti gesztust, egy nagyon barátságtalan lépéssel viszonzott Azerbajdzsán".
Szeptember 5., szerda: "Nem igaz, hogy nem figyeltünk a nemzetközi garanciákra, tisztában voltunk azzal, hogy kaphat elnöki kegyelmet az Azerbajdzsánnak átadott Ramil Safarov" –
ugyanez a Németh Zsolt külügyi államtitkár a köztévé
Ma reggel
című műsorában. Figyelemre méltó, hogy mit tekint a külügyi államtitkár "nemzetközi garanciának": Magyarország "bízhatott abban, hogy van egy jó, fejlődő magyar-azeri viszony, és egy kétoldalú megállapodás".
Ez utóbbi alatt az a senkit semmire nem kötelező
értendő, amit az mno.hu közölt annak a NER-kommunikációnak az igazolására, hogy itten minket átkúrtak kérem szépen, mi bíztunk a jó, fejlődő viszonyban, értsd Alijev elnök két szép szemében, erre tessék. Ha viszont a külpolitikai döntéshozók pontosan tudták, mire vállalkoznak, akkor egyrészt már akkor végig kellett volna gondolni a magyarázkodás pontos mikéntjét és irányát, ha már célja és értelme nincsen, hiszen ezek után nem is lehet. Nincs másrészt.
És senki ne mondja, hogy A Legfőbb Döntéshozó nem beszélt nyíltan: "Magyarország nem rendelheti többé külpolitikai kapcsolatait a nemzetpolitikai stratégiája fölé. (...) A következő évtizedben nem ideológiai, hanem gazdasági alapokra kell helyezni az ország nemzetközi kapcsolatait. Figyelembe kell venni, hogy a világgazdaságban jelenleg keleti szél fúj" –
két éve, ideológiailag is megalapozva azt a látványos ámokfutást, ami szembevitte az országot a Nyugattal, a hazug, ráadásul sikertelen gazdasági "pragmatizmus" alá rendelve a morált.
Ha tehát mindenről A Legfőbb Döntéshozó határoz, akkor nincs értelme a pro forma még létező, nyilván szakemberekkel is rendelkező
működését számon kérni, hiszen ha a Bem tér tényleg működne, akkor apparátusának tudásából adódóan két éve szükségszerűen fék és ellensúly lenne, nem pedig motor.
Ha működne a Bem tér, nem sopánkodna kódolva, hogy a baltás gyilkos ügyében mindenről a KIM és Navracsics tehet. Ha működne a Bem tér, Martonyi János nem napokkal később,
, hogy "végtelenül sajnálatos, elfogadhatatlan és elítélendő" Safarov azeri kiengedése, szánalmas módon remélve, hogy Svájc majd segít a magyar-örmény kapcsolatok helyreállításában. Ha Magyarországnak lenne felelős Külügyminisztériuma, nem nézte volna tétlenül Kövér doktor erdélyi ámokfutását Nyirő-ügyben, és pontosan tudná, mi a frászt csinált a három magyar exrendőr Szíriában.
Szerencsére azért volt egy értékelhető, konkrét ígérete a külügynek, ez is Németh Zsolt szájából hangzott el: "Magyarország készen áll arra, hogy
valamilyen módon
közreműködjön az azeri és az örmény népet érintő regionális stabilitás megteremtésében." Nem csodálkoznék, ha az azeriek és az örmények közös közleményben kérnék Budapestet, hogy további emberéletek megkímélése érdekében tartózkodjon a stabilitásuk megteremtésétől. A törékeny békével majd valahogy megbirkóznak maguk.
