A miniszterelnök fáradt, de büszke hangon jelentette be egy reggeli rádióműsorban: nem történhet meg, hogy a nyugdíjasoktól elvegyék a pénzüket. Ami önmagában üdvözlendő. Én sem szeretném, ha a nagymamám nem éppen vastag ellátása tovább olvadna. Csakhogy a mondat másik, ki nem mondott fele sajnos úgy hangzik: akkor sem, amikor egyébként mindenkinek csökken a fizetése. Ha ugyanis a bérem lassabban emelkedik, mint ahogy a pénz romlik a zsebemben, akkor a fizetésem - bárhogy is nézem: makacsul töpörödik. A nyugdíjakkal ez persze nem fordulhat elő. Ha elszalad az infláció, a különbözetet beszedik az adófizetőktől, és átpumpálják a nyugdíjkasszába.

Vagyis a csökkenő termelés eredményeként a munkavégzőknek csökken a fizetésük, viszont kifizethetik az inaktívak életszínvonalának fenntartását is. Rendkívül ízléstelenek az időről időre megjelenő nyuggerező kommentek. Alapvetően érthető, ha a kormány igyekszik azokat védeni, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyenek önmagukért. De annak az axiomatikus ismételgetése, hogy bárkit meg lehet szorítani, kivéve a nyugdíjasokat, vállalhatatlan eredményekre vezet.

Éles kontrasztot ad, hogy a nyugdíjdöntést közvetlenül megelőzően halasztották el pénzhiány miatt a pedagógus-életpályamodell bevezetésével járó fizetésemelést. Úgy képzelem, függ a miniszterelnöki dolgozóban egy tízparancsolat-szerű preferenciarendszer, ami azóta nem került le a falról, hogy Horn Gyula kicuccolt a szobából. Ezen lista első helyén áll nagy, vörös betűkkel: a nyugdíjak minden előtt!

Volt pedig ennek a hazának egy konzervatív körökben méltán idealizált államférfija, bizonyos Klebelsberg Kuno. Az ő axiómája az volt, hogy a GDP 10%-át kell oktatásra (és kultúrára) költeni függetlenül attól, mennyire élünk ínséges időket. (Meg is kapta turbómagyar kortársaitól, hogy népiskolákra pazarolja a fegyverekre fordítandó pénzt.) Talán romantikus hevület ennek tulajdonítani a Trianon utáni viszonylag dinamikus talpra állást, de ahogy mondani szokás: van összefüggés.

A mostani kormány viszont a pedagógusokat (legfeljebb) másodrendű problémaként kezeli. Fizessük ki a nyugdíjakat, aztán, ha jobb idők járnak, adunk majd béremelést a tanároknak is. Már persze annak, aki képes kivárni. Mert természettudományi tárgyra olyan fiatal tanerőt keríteni, aki magabiztos birtokában van a szakismeretnek, nyelvet beszélőként lépést tart a nemzetközi trendekkel, és karizmatikus személyiségével másokat is le tud kötni – már ma is a csodálatos kenyérszaporítás kategóriájába tartozik. Régen elmúltak azok a szép idők, amikor az itthon munkát nem találók vándoroltak külföldre. Ma már a versenyképes diplomájú, későhúszasok tolják fel a bútort a Vaterára. És ezzel követi el a mindenkori politikai elit a harakirit.

A nyugdíjasokat most már nagyon hamar hidegen fogja hagyni, hogy megmarad hó végén is a parizerre való. Ha valaki emlékszik még a Szomszédok című mentálhigiéniás járóbeteg-ellátóra, akkor tudja: Lenke nénit sokkal kevésbé izgatta a zsömle ára (bár az is nagyon), mint unokájának boldogsága. Ha viszont egy ország erőforrásait állandóan Lenke néniék juttatásaira költi a jövőbe való befektetés helyett, onnan a jövőbe tervező unokák elvándorolnak. Mert ahova nem fektetnek be ma, ott holnap nem is lesz semmi - ez nem épp ördöglakat. A kormány által óvott öreg szavazók ott fognak ülni plusz háromezer-hétszáznyolcvan forinttal a borítékban. De nem fogják észrevenni - mert a londoni képeslapot olvassák újra meg újra. És sírnak.

Eljön majd egy pillantat, mikor a mindenkori politikai elit meglát egy felszabaduló forintot, és zsigeri reakciója helyett, miszerint szavazatvásárlásra költené, azt mondja: ezt valami olyasmire fordítjuk, aminek a hasznát majd csak húsz év múlva láthatja egy másik kormány: oktatásra. Magyarország ebben a percben fog elindulni felfelé. De az is lehet, hogy nem jön el ez a pillanat. És akkor nekünk ennyi volt.