Ahogy várni lehetett, elmaradt az áttörés Trump és Putyin csúcstalálkozóján
Az orosz elnök, aki alig négy órát töltött az USA területén, már el is utazott Moszkvába.
Az én házam imádság házának hívatik minden nép számára; ti pedig tettétek azt latrok barlangjává. (Mk 11,18.)
Orbán Viktor ezúttal egy felvidéki református templomban prédikálva népszerűsítette kormánya politikáját. A Fidesz-KDNP sokadszor használja céljaira az egyházakat, mely szervezetek ez ellen, hm, nem sokszor tiltakoznak. Ugyanakkor a Szabadság-téri szoborállítás körüli perpatvar is megmutatta: garantált a tévedés, ha valaki egységes tömbként mondana a magyar reformátusságról értékítéletet. Például: az egyik püspök pártolja a Horthy-kultuszt, a másik pedig tiltakozik ellene. Magyar református egyház – paradox módon – sok van, majdnem annyi, ahány gyülekezet. Ebben az egyházban tagnak lenni, saját tapasztalatból mondom, egyszerre jó és nehéz. A magyar reformátusság nemes hagyományaihoz mindenesetre méltatlan, hogy az egyház ócska díszletté váljon a pártpolitika forgószínpadán.
Mentőmissziók és történelmi hősök
Azokban a református közösségekben, melyekben a bibliai üzenet hamisítatlan marad, ennek látható jelei vannak: befogadó szeretet, szolgálat egymás és a rászorulók felé. A református mentőmissziók eredményesen foglalkoznak alkoholistákkal, drogosokkal, a társadalom számkivetettjeivel, hajléktalanokkal. (Én az igazi jézusi alázatot először reformátusoknál ismertem meg.) A református gondolat képes együtt látni a progressziót, vagyis a szüntelen megújulás igényét az alapvetésekhez, a „forráshoz” való konok ragaszkodással. Képes felmutatni a szabadság rendjét, ezt a krisztusi paradoxont olyan kolosszális teológiákban, mint Kálviné vagy Barth-é. Jó, hogy a történelem olyan héroszai, mint Bocskai, Bethlen vagy Bibó, reformátusok voltak; hogy a magyar kultúra olyan nagyjai, mint Balassi, Nemes Nagy, Kodály stb. szintén.
A XX. század legnehezebb időszakában ez az egyház – minden korábbi, súlyos botlása ellenére – a jó oldalra állt. Jó, hogy volt SDG (Soli Deo Gloria) mozgalom, amely bátran szót emelt a kirekesztés és szociális igazságtalanság ellen, hogy volt Jó Pásztor Bizottság, amelyhez a zsidómentő hősként tisztelt, evangélikus Sztehlo Gábor is csatlakozott. Jó, hogy legalább 1944-ben már illegális és tömeges keresztelések, keresztlevelek kiadása, zsidó és nem zsidó üldözöttek ezreinek bújtatása történt a református egyházban. (Mikor Kárpátalján és Szabolcsban megkezdődtek a deportálások, a zsinat vezetői elmentek Horthyhoz – szabályosan könyörögni. A Legfőbb Hadúr – maga is gyakorló református – azt mondta nekik: csupán arról van szó, hogy német szövetségeseinknek munkaszolgálatosokra van szükségük. Mikor megkérdezték, hogy akkor miért visznek nőket, öregeket és kisgyermekeket, Horthy válasza ez volt: „nem akarják a családokat szétszakítani”.)
A háború utáni evangéliumi ébredésekben a református egyháznak központi szerepe volt, és az igazi hívek nem féltek szembeszegülni később a vöröshatalommal. Voltak olyan lelkészek, mint Zimányi József, aki a gulágra, vagy Visky Ferenc, aki román kommunista börtönbe ment a hitéért. Vállalták sokan a megbélyegzést, a hátratételt, a hivatalvesztést akár, mert úgy érezték, az istentelen diktatúrával való együttműködéssel Krisztust tagadnák meg. Ötvenhatnak olyan református mártírjai is voltak, mint a mosonmagyaróvári Gulyás Lajos, aki nem engedte meglincselni a sortűzparancsot kiadó tisztet, s akit rövidesen a hatalom kivégeztetett. És igen, jó, hogy ma is vannak, akik szót emelnek egy Horthy-szobor állítás ellen, mert a becsületet és az egyház egységét fontosnak tartják, a kurzus bálványának való hódolástól pedig irtóznak.
Politikai kufárok és exügynökök
Önmagában nem látok kivetnivalót abban, ha valaki egy erősen vitatható történelmi személyiséget nagyra tart, akár bálványoz, mert mondjuk a frusztrációinak valamiféle szimbolikus megoldását látja benne. Az sem zavar, ha szobrot állít neki a kertjében vagy a birtokán. De a templom az imádság háza, nem a politikai kufároké, vagyis nem azoké, akik miatt nehéz reformátusnak lenni. Bizony nehéz a reformátusság, amikor a „nemzeti” – ami a modern kor hajnalán, mikor a reformáció lokális egyházszervezeteket hozott létre saját nyelvű hitvallásokkal, még azt jelentette: „szabad” – eléje tolakszik az evangéliumi identitásnak. Már az is nehéz, ha „csak” melléje tolakszik. Nem fér meg egy templomban Isten és a mammon. Mi köze van az igazságnak a gonoszsághoz? Vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? És hogyan egyeznék meg Krisztus Béliállal? (2 Kor 6, 14-15)
Nehéz reformátusnak lenni, amikor a hatalomhoz való törleszkedésért a vezetők elárulják és cserbenhagyják a kisebb evangéliumi közösségeket. Nehéz látni, hogy a kommunizmus egykori kiszolgálói és ügynökei, a mártírok emlékét meggyalázva, máig palástot viselhetnek. Nehéz, amikor a hitvallás és a politikai krédó közé egyenlőségjel kerül. Nehéz, amikor egy lépten-nyomon Isten nevét emlegető, az egyházat és a vallást politikailag abuzáló, szociálisan igen kevéssé érzékeny, sokszor bizony hazugságon kapott hatalom képviselői prédikálnak az Isten házában. (Nem csak az a kérdés, hogy mit keres ott Horthy Miklós; az is kérdés, mit keres ott – szónokként – a miniszterelnök, vagy bárki, aki politikai kampánytereppé teszi a templomot.) Nehéz, amikor a származási vagy bármilyen kisebbségekkel szembeni gyűlölködés olyan természetes egyháztagok tömegei számára, akár a levegővétel.
Előretörő nemzeti radikalizmus
Vajon idegen-e ifj. Hegedüs Lóránt a mai magyar református egyházban? Sajnos, erre az a pontos válasz, hogy nem. Teljesen otthon van benne. (A nemzeti radikálisok között egy felmérés szerint 49 százalék a református egyházba bejegyzettek aránya). Hegedüs karakterében csupán megtestesül a nemzeti fundamentalizmus, a romantikus revizionizmus, a mindenütt „zsidóveszélyt” látó, a keresztyénségből faji kérdést csináló szemlélet, ami a reformátusok közé már rég beette magát.
Meggyőződésem, hogy el lehetne távolítani. Eljöhet az idő, amikor az egyház föleszmél, visszatalál eredeti önmagához, felfedezi újra az evangéliumot, és kihajigálja a bálványokat. Voltak ilyen kegyelmi időszakok az egyház életében, lehetnek is még. Imádkozni és dolgozni kell érte, ahogy a régiek mondták.
