Levél abból az alkalomból, hogy nagyböjt van, és mindjárt választunk
Hogyan tudnak keresztények elmenni húsvétkor a templomba, örvendezni az emberrel végsőkig szolidáris Isten felfoghatatlan nagyvonalúságának, aztán hazamenni, és tapsikolni a büntető szegénypolitikának?
Kedves keresztény testvérek!
Sok dolog történt ebben a kormányzati ciklusban, amin nem győzök csodálkozni. Nincs azonban számomra megdöbbentőbb annál, hogy a nemzeti együttműködés rendszerét keresztény emberek is támogatják, és arra készülnek, hogy szavazatukkal néhány nap múlva megerősítik. Amikor olvassák az evangéliumot, hogy nem tűnik föl nekik, hogy minden, ami az evangéliumban van, homlokegyenest ellentétes azzal, amit a politikában támogatnak?
A politika iránt érdeklődő keresztények attitűdjeiben két csomósodási pontot vélek felfedezni. Az egyik az érdemesek és érdemtelenek közti különbségtétel, ami a szegényekkel szemben a magasabb státuszúakat preferáló jobboldali közpolitikák támogatására szolgál indokul. Ez erősen korrelál azzal az óhajjal, hogy a demokratikus közösségben a kereszténység a közhatalom által támogatott fegyelmező normarendszerként jelenjen meg. A másik a szegények iránti szolidaritás, amihez gyakran társul a másik ember erkölcsi önrendelkezésének tisztelete. Az a helyzet, kedves testvérek, hogy e két attitűd-csoport közül az előbbinek semmi köze Krisztushoz.
Ennek a kormányzatnak az intézkedései a rendszerváltás óta eltelt időt tekintve példátlan embertelenséggel sújtják Magyarország szegényeit. Ami embertelen, az istentelen, írta az ortodox keresztény humanista Nyikolaj Bergyajev, és fején találta a szöget.
Ha már úgyis böjt van, érdemes elolvasni Izajásnak az igazi böjtről szóló figyelmeztetését:
De lám, még a böjtöléstek napján is csak a hasznot keresitek, és sanyargatjátok munkásaitokat. Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtöléstek soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. […] Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. (Iz 58,1–8)
(A Szent István Társulat-féle katolikus fordítás.)
Nos, a demokráciában nem vagyunk erkölcsi értelemben függetlenek attól, amit az általunk támogatott hatalom tesz. A demokráciában az, hogy nem akarjuk a munkásokat sanyargatni, azt is jelenti, hogy nem támogatjuk a munkavállalók kiszolgáltatottságát fokozó munkajogi politikát. Az, hogy nem ütjük le ököllel a szegényt, azt is jelenti, hogy nem támogatjuk a munkaerőpiacról kiszorulók éhhalálra ítélését és megalázását, és nem tapsolunk az elnyomó büntetőpolitikának, ami a kilátástalan nyomorból fakadóan éleződő társadalmi feszültséget a büntetési tételek emelésével akarja kezelni. Az, hogy megtörjük az éhezőnek a kenyerünket, azt jelenti, hogy ha pénzünk van, hajlandók vagyunk belőle adót fizetni. Ha több pénzünk van, többet, hogy akinek nincsen, az is élhessen. És természetesen nagyszerű, ha a hajléktalan szegényt a szó legszorosabb értelmében képesek vagyunk a házunkba fogadni, de az a minimum, hogy nem támogatjuk azt a politikát, ami a lakhatásra fordítható közforrásokat a felső osztályok ingatlanszerzésének támogatására költi szociális bérlakás-program helyett, a hajléktalanokat pedig bűnözőnek kiáltja ki, elviteti őket a rendőrrel, ha a kukában élelmet keresnek, és leromboltatja a viskóikat. Egyszerű dolgok ezek.
Drága keresztény testvérek, van fogalmuk önöknek arról, hogy ez a kormányzat mit tett ezekben a kérdésekben?
Félreértés ne essék, a korábbi kormányzatok lelkiismeretét is sok minden terheli. Magyarország azok közé a posztkommunista országok közé tartozik, amelyekben a rendszerváltás a legrosszabbul sikerült. Miközben sokáig a piacgazdaság éltanulójának tűntünk, és mi voltunk a térségbe érkező tőkebefektetések bajnokai, az 1989-es adatokhoz viszonyítva az 1990-es évtized közepére arányaiban sehol nem zuhant akkorát a foglalkoztatás, mint nálunk, és a kialakult tragikusan alacsony aktivitási ráta sehol máshol nem bizonyult annyira érzéketlennek az átalakulási válság után elinduló gazdasági növekedésre, mint Magyarországon. Aki hajlandó erről egy kicsit is olvasni, tisztában kell lennie vele, hogy a képzetlenek nagy aránya és a többi átalakuló országhoz viszonyítva is szélsőségesen alacsony szintű foglalkoztatása a kulcsprobléma. Ez a fő oka a munkaerőpiacról való tartó tartós kiszorulásnak, a tartós és mély szegénységnek, a szegénység és kirekesztettség generációk közti átörökítésének, a többi rendszerváltó országhoz képest is lesújtó mértékű gyermekszegénységnek, a kilátástalanságnak. Erre a rendszerváltástól 2010-ig eltelt két évtized kormányainak nem sikerült semmilyen megoldást találniuk.
2010 után viszont minden még sokkal rosszabb lett, mégpedig nem a szokásos inkompetencia és felelőtlenség miatt, mint a korábbi kormányok idején, hanem tudatosan, egy embertelen társadalom-átalakító koncepciótól, szegénybüntető ideológiától vezetve.
Ez a kormány átalakította a személyi jövedelemadó rendszerét. Az átalakítás legfontosabb elemei az egykulcsos, 16%-os adó bevezetése, az adójóváírás megszüntetése, a szuperbruttósítás kivezetése és a családi adókedvezmény kiterjesztése voltak. A reform összesen majdnem évi 450 milliárd forinttal csökkentette az egyébként éppen konszolidáció alatt álló költségvetés bevételeit. A jövedelmi szempontból az alsó 70%-hoz tartozók adóterhelése összesen évi 134 milliárd forinttal nőtt, a leggazdagabb tizedé pedig 500 milliárddal csökkent. A három vagy több gyereket nevelő családok közül az alsó hat tizedhez tartozók adóterhelése lényegében változatlan maradt, a nagycsaládoknak juttatott adókedvezmény 92%-a a legfelső két decilisnél csapódott le. A minimálbér környékén foglalkoztatottak adóterhelése megduplázódott, aminél a képzetlenek versenyszférabeli foglalkoztatása szempontjából nehéz rosszabbat elképzelni.
Ezzel együtt a kormány drasztikusan csökkentette a munkaerőpiacról kiszorulók támogatását. A válság közepette harmadára csökkentették a munkanélküliek segélyjogosultságnak időtartamát, mindössze három hónapra, ami az Európai Unióban példátlanul rövid. Ezen túl csak az jogosult segélyre, aki közmunkára jelentkezik. Arra az időszakra, amikor közmunkát kap, a létminimumtól és a törvényes minimálbértől is elmaradó közmunkásbért kap. Arra az időszakra, amikor nincs közmunka, az öregségi nyugdíjminimum 80%-át (ami havi 22800 forint). Aki visszautasítja a közmunkát, minden állami ellátástól elesik. A rokkantnyugdíjakat megszüntették. Felülvizsgálat alapján a betegebbek rokkantsági vagy rehabilitációs ellátást kaphatnak, akinek az egészsége 40%-nál kevésbé károsodott, visszaküldik a munkaerőpiacra, ahol mindenki tudja, hogy milyen esélye van az elhelyezkedésre. Ez körülbelül kétszázezer embert érint, akinek egy része évtizedek óta volt nyugdíjas.
A munkakínálatot elvileg ösztönző drákói lépések ellenére a közmunkán kívüli foglalkoztatás nem nőtt, viszont a tavalyi évet 2009-cel összevetve, összesen mintegy 10%-kal csökkentek a szociális kiadások, amelyek a közhiedelemmel ellentétben már eredetileg sem voltak – más országokkal összevetve – magasak. Az OECD két hete kiadott, Society at a Glance című összevetése szerint a válság a fejlett világban szinte mindenütt arra ösztönözte a kormányokat, hogy növeljék a szociális közkiadásokat, hogy a társadalom dezintegrációját megfékezzék. 2010 óta az egész OECD-ben csak Észtországban csökkentek nagyobb mértékben szociális közkiadások, mint nálunk, ott azonban ezt megelőzően, a válságidőszak elején, jelentősen emelkedtek, ami rólunk nem mondható el. Ha a válság kezdetétől számítjuk a változást, az OECD összes országában reálértéken nőttek a szociális közkiadások, csak két kivétel van, Magyarország és Görögország.
Már a Tárki tavaly áprilisban publikált monitorjelentése feltárta a szegénység kiterjedtségét és a jövedelmi polarizációt jelző mutatókban tapasztalható, 2010-hez képest negatív tendenciákat. A legfelső és a legalsó jövedelmi decilis közti ráta markánsan nőtt, a legalsó decilis részesedése az összes jövedelemből durván csökkent, határozottan növekedett a relatív jövedelmi szegénységben élők száma és a jövedelmi elmaradásuk is, majdnem negyedével nőtt a gyerekek amúgy is brutális szegénységi kockázata, és az is látszik, hogy a szociális transzferek szegénységcsökkentő hatása szignifikánsan csökkent. A kormány, köszöni szépen, nem is kér több Társadalmi riportot.
A szegényeket büntető intézkedések nem általános felháborodást váltottak ki, hanem jórészt a közvélemény egyetértésével találkoztak. Ön keresztény, és szimpatikus önnek az a gondolat, hogy a szegények rászolgáltak, hogy végre keményen bánjunk velük? Ön úgy véli, hogy a havi húszegynéhányezer forint segély nagyvonalú ajándék, amiért elvárható, hogy a szegény bárhol, bármilyen közmunkát elvállaljon, amiért, ha olyan szerencsés, hogy teljes munkaidőben pucolhatja az árkot, akár ötvenezer forintot is kaphat egy hónapban? Ön szerint rendben van az a világ körülöttünk, amiben egyre nagyobbak az egyenlőtlenségek, mert az érdemeseknek jut egyre több, az érdemteleneknek kevesebb? Ön szerint az, akinek már a szülei is munkanélküliek voltak, mi meg az érdemes emberek gyerekeitől gondosan elkülönítve hatévesen bedugtuk a hozzá hasonlókkal együtt a legrosszabb iskolába, hogy aztán alapkészségek nélkül pörögjön ki belőle az első adandó alkalommal, megérdemli a sorsát, ha nem kapar? Ön szerint szuper, hogy a családtámogatást inkább adókedvezményben adjuk, nem annyira a gyerekeknek egyenlően járó támogatásban, mert így a derék emberek gyerekeihez jut? Frankó az egykulcsos adó, mert több marad azoknál, akik megdolgoznak a javaikért? Jól értem, ön nem libertárius, hanem keresztény? Nos, hadd ajánljam a figyelmébe Aranyszájú Szent János húsvéti homíliájának egy részletét, ha már úgyis húsvét lesz. Így szól:
Aki a böjtölésben megfáradt, élvezze most a jutalmát. Aki az első órától munkálkodott, nyerje el ma igazságos bérét. Aki a harmadik után jött, hálásan ünnepeljen. Aki a hatodik után érkezett, egyáltalán ne kételkedjék, mert semmiben sem károsodik meg. Aki a kilencedik óráig késlekedett, jöjjön, egyáltalán ne habozzék. Aki csak a tizenegyedikben érkezett, az se féljen késlekedése miatt, mert bőkezű az Úr. Az utolsót éppúgy fogadja, mint az elsőt, a tizenegyedik órában érkezettet éppúgy megpihenteti, mint azt, aki az elsőtől fogva dolgozott, a későbbit is kegyelmébe fogadja és az elsőt is megbecsüli, annak is ad, ezt is megajándékozza, a cselekedeteit is elfogadja, és a szándékát is üdvözli, a munkáját is megbecsüli, és az elhatározását is megdicséri. Lépjetek hát be mindannyian a mi Urunk örömébe, elsők és másodikak, élvezzétek jutalmatokat! Gazdagok és szegények, együtt ujjongjatok! Mértékletesek és könnyelműek, tiszteljétek ezt a napot! Akik böjtöltetek, és akik nem böjtöltetek, vigadjatok ma! Tele az asztal, tobzódjatok valamennyien. Sok a borjú, senki se távozzék éhesen. Mindannyian élvezzétek a hit lakomáját. Mindannyian élvezzétek a jóság bőségét. Senki se siránkozzék szegénysége miatt, hiszen megjelent a közösség országa.
(Lásd például: Vanyó László (szerk.): Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. Jel Kiadó)
Azt nem értem, hogy tudnak keresztények elmenni húsvétkor a templomba, örvendezni az emberrel a végsőkig szolidáris Isten felfoghatatlan nagyvonalúságának, esetleg meghallgatni az Aranyszájú beszédét arról, hogy nem kell félni, mert az érdemétől függetlenül mindenki hivatalos az Úr örömünnepére a közösség országában, aztán hazamenni, és tapsikolni a büntető szegénypolitikának. Olyan nagy kérés, kedves keresztény testvérek, hogy egy picit tegyék le a Magyar Nemzetet, állítsák halkabbra a propagandatelevíziót, olvassák el újra az evangéliumot, ismerkedjenek meg néhány alapvető szociológiai és közpolitikai ténnyel, és gondolják ezt át még egyszer?
Ha még bírják, hadd idézzem fel, hogy mi történt ebben a ciklusban a hajléktalanokkal. A parlament törvényt fogadott el arról, hogy az önkormányzatok, ha úgy gondolják, rendeletben tilthassák meg a hajléktalanoknak, hogy közterületen aludjanak, bírsággal és elzárással fenyegetve őket. A sok főkeresztény az önkormányzatokban ugrott is a lehetőségre, hogy végre eltakaríthatják a hajléktalanokat a jóravaló polgárok kényes szeme elől. Azt is megtiltották nekik, hogy a kukákat böngésszék. Az elhagyatott helyeken, vasúti töltésoldalban, kiserdőben összetákolt viskóikat eldózerolták. Az alkotmánybíróság ezt a törvényt az emberi méltósághoz való alapjoggal összeegyeztethetetlennek találta, és megsemmisítette. Nosza, korunk állampártja, amely négy évvel ezelőtt a leadott szavazatok alig több mint felét megszerezve ahhoz a lehetőséghez jutott, hogy minden szabályt tetszése szerint átírhat ebben az országban, fogta magát, és megváltoztatta az alaptörvényt, ami most – valószínűleg a világon egyedüliként – explicit rendelkezést tartalmaz arról, hogy lehet ilyen módon üldözni a hajléktalanokat. Az üldözések lankadatlan kedvvel folytatódnak.
Az a helyzet, kedves testvérek, hogy vannak erkölcsi igazságok, amelyeket az sem tud átírni, akinek kétharmada van a parlamentben, és lenyomta az alkotmánybíróságot. Például, hogy ez aljasság. Ennek belátásához nem szükséges kereszténynek lenni, de aki keresztény, annak talán segít, ha felidézi, hogy amikor a második isteni személy magára vette az emberi egzisztenciát, emberi pályafutását hajléktalanként kezdte. Nem közterületen, hanem egy istállóban született, de ez a lényegen aligha változtat.
Nekem rendszerint az ugrik be erről, hogy amit eggyel a legkisebbek közül tettetek/nem tettetek, azt velem tettétek/nem tettétek. Nem akarok agresszív lenni, de ugye mindenkinek megvan a Mt 25,31–46?
Ha már a legkisebbek szóba kerültek, a magyar közoktatás szegény gyerekek számára készült szegregátuma ontja magából azokat a fiatalokat, akik az iskola elhagyásakor az alapkészségek olyan alacsony szintéjével rendelkeznek csak, hogy esélyük nem lesz a tartós foglalkoztatásra. Ha nem halnak éhen és bűnözővé sem válnak, valamilyen módon a szociális védelmi rendszer ügyfelei lesznek az életük jelentős részében, és a tisztes polgárok majd jóízűen haragudhatnak rájuk ezért. Ha az iskolaállamosításnak az lenne a célja, hogy az iskolák közti óriási szakadékokat áthidalja, lehetővé tegye a különböző osztályok gyerekeinek a szocializációs szempontból kulcsfontosságú érintkezését, akkor ezt azon az áron is érdemes lenne támogatni, hogy az önkormányzati és az iskolai autonómia szűkül. Ennek azonban semmi jele.
Egyelőre a központosításon kívül az világos a rezsim oktatáspolitikájából, hogy az érettségit adó középfok és a felsőoktatás korábbi bővülését nem szereti, és vissza akarja szorítani, látszik még a visszatérés a szegregált „felzárkóztatásra”, a tankötelezettségi korhatár leszállítása, a szakiskolai képzés részarányának növelése, és azon belül a közismereti képzés minimumra szorítása. Ezek közül az első kettőt semmilyen tényszerű ismeret nem igazolja. Az utóbbi hármat ugyanaz motiválja: az az elképzelés, hogy vannak gyerekek, akik úgysem tudják elvégezni a középiskolát, felesleges őket az iskolával, az iskolát velük terhelni. Hadd menjenek korán a munkaerőpiacra, lehetőleg valami szakma birtokában, amit rövid, minden közismereti vacakolástól mentes gyakorlati képzésben szereznek meg. Ebben a koncepcióban az a szörnyű, hogy eleve azzal tervez, hogy a korábbinál is több gyerek lesz, akik sikertelenek lesznek, szenvednek az iskolában, és ez rendben is van így. Arra kéne hajtani, hogy lehetőleg senkinek ne legyen merő kudarc az iskola. A biztos alapkészségekre, alkalmazkodóképességre, a további tanulás képességére mindenkinek szüksége lesz a munkaerőpiacon. Ma már nincsenek olyan életpályák, amelyekre a heti összesen hét órában, egyetlen tankönyvből közismeretet tanító szakiskola készítene fel. Nem lenne szabad eleve a kudarcra tervezni.
2009-ben a GDP 5,36%-át fordítottuk oktatási közkiadásokra, 2010-ben 5,27%-ot, 2011-ben 4,97%-ot, 2012-ben 4,63%-ot. Már 2010-ben is a legutolsók voltunk az OECD-ben a GDP-arányos oktatási ráfordítást tekintve. Az OECD-országok átlaga 6,3%. Azok az országok, amelyeknek az oktatási rendszerére érdemes hasonlítani, jellemzően az átlag felett költenek.
A 15 éves diákok teljesítménye a legutóbbi, 2012-es PISA-teszten mindhárom mért kompetenciaterületen romlott az azelőtti, 2009-es teszthez képest. A felsőoktatásba felvételizők száma bő nyolcvanezerrel, a felsőoktatási képzésre járók száma bő negyvenezerrel csökkent.
Miért jó ez? Mi van, ami igazságtalanabb egy olyan országban, ami a képzetlenséggel szorosan összefüggő inaktivitástól és társadalmi dezintegrációtól szenved, ami az OECD összes felmérésében állócsillagként vezeti az esélyteremtésre alkalmatlan, kirekesztő oktatási rendszerek toplistáját, mint támogatni az alul és felül levők gyerekeinek oktatási elkülönítését, leszűkíteni az oktatási rendszerben a felemelkedés esélyét kínáló utakat, és kivonni a forrást az oktatás rendszeréből? A keresztények szempontjából mi lehet relevánsabb szempont ennél egy kormányzat megítélésénél? Az, hogy az önkormányzatokra gyakorolt finanszírozási nyomásra az államosítás előtt egyetlen tanév alatt negyedével nőtt az egyházi fenntartású oktatási intézmények száma? Hogy a tízéves gyerek azt tanulja az állami iskolában hittanórán, hogy halálos bűnben élnek a homoszexuálisok? (Csak referenciaként: a halálos és a bocsánatos bűnt a katolikus katekézis azzal különbözteti meg, hogy az előbbi lerombolja az ember szívében a szeretetet, az utóbbi megsebzi, de nem rombolja le. Nem kellene kicsit többet gondolkodni azon, hogy mi rombolja le a szeretetet?) Hogy mindennapos a testnevelés, négyig benn kell lenni a suliban, és van iskolarendőr? Hogy a miniszterelnök időnként elmegy a piarista gimnázium évnyitójára. Ezeknek mi köze Krisztushoz?
Akkor kire?
Csak egy kérésem lenne. Ne a nácikra, akik hol keresztet állítanak az utcán, hol akasztófát.
És még annyit tennék hozzá, hogy a szocialisták korábban megismert gondolattalansága, közpolitikai felelőtlensége, (a Fideszéhez mérten amatőr és kispályás, de természetesen elfogadhatatlan) korrupciós ügyei, és a demokrácia normáival szemben a Gyurcsány-érában elkövetett súlyos vétségek nem adnak igazolást a Fideszre adott szavazathoz. Ami most van, az ezeknél mind nagyságrenddel durvább.
A fenti levél, egy hosszabb írás szerkesztett változata, amelyet teljes terjedelmében itt olvashat.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
