Mi értelme van eltörölni a lakásfenntartási támogatást, adósságkezelési szolgáltatást, óvodáztatási támogatást, méltányossági közgyógyellátást és méltányossági ápolási díjat? Miért alakítják át a rendszeres szociális segélyt? Mi értelme, ha  tudjuk, hogy ez 40 milliárd forintot sem jelent, ami a költségvetés szintjén nem jelentéktelen, de nem is igazán jelentős összeg (például a közmédia költségvetése több mint a duplája annak, amit a központi költségvetés a segélyeken megspórolhat).

Azt gondolja a kormányzat, népszerű az „aki nem dolgozik, ne is egyék” elve? De a nép messze nem mondható szegényellenesnek. Két finn kutató vizsgálataiból kiderült, hogy a magyarok 60 százaléka – a szegénységet a társadalmi igazságtalanságnak tulajdonítja. Ez nemzetközi összevetésben nagyon magas arány. Jó egyötödük ugyan az egyént hibáztatja, ám ez az arányszám is kevesebb számos más országban mértnél.

Lehet, hogy semmiféle racionális ok nincs a segélyek eltörlése mögött, csupán valamiféle ideológiai ihletettségű irracionalitás? Csak az oktalan rosszindulat és kegyetlenség? De akkor miért kellett a segélyezést majdnem mindenestül az önkormányzatok nyakába varrni, s ezzel egy időben minden eddiginél nagyobb adóztatási szabadságot adni nekik? Amelyek máris olyan meghökkentő adókat fontolgatnak, mint a pótkocsiadó, meg a magas házak adója? A rezsibiztos szerint pusztán azt a gyakorlatot szeretné a kormány megszüntetni, hogy a segélyezettek dzsipekkel mennek fölvenni a segélyeket, a cél csupán a visszaélések visszaszorítása.

Azon olvasó, aki ezt nem hiszi, annak szolgálhatok alternatív magyarázattal, de picit messzebbről kell kezdenünk: néhány statisztikai ténnyel. Ma Magyarországon a háztartások háromnegyede nem tud kifizetni egy váratlan, 66 ezer forintot meghaladó, vagy akár csak elérő kiadást. Mi több, a munkaképes korú lakosság 89 százaléka nem rendelkezik banki megtakarítással. A lakosságnak tehát csaknem 90 százaléka él hónapról hónapra, s bármilyen sokk éri a családot – munkahely elvesztése,baleset – szinte azonnal belecsúszhat a szegénységbe. Kivéve, ha a rokonok, barátok segítenek, mert az állam érdemben aligha fog.

Természetesen óriási a különbség az éhező-fázó nélkülözők, s a hónapról hónapra élő, félretenni ugyan nem tudó, de nem éhező és nem fázó, ám lecsúszással fenyegetett, hónapról hónapra eltengődő családok között. Ám mégsem annyira óriási, mint ami a lakosság alsó 90 százaléka, s a jövedelmi-vagyoni szempontból elithez tartozók között van.

Különösen közpolitikai szempontból. Ha visszatekintünk az eddigi, s előretekintünk a várható intézkedésekre, akkor látjuk, hogy ezek valamiképpen mindig a felső 10 százaléknak kedveztek. S ezen a rétegen belül is a legtöbbet azoknak adták, akik ennek a legfelsőbb rétegnek is a legtetején voltak. Ennek legtisztább, számszerűsíthető példáját az egykulcsos szja bevezetése adta.

„A változások hatására az alsó hét jövedelmi tized adóterhelése összesen 134 milliárd forinttal emelkedett. A nyolcadik tized adója kismértékben csökkent, a kilencediké 72 milliárd forinttal mérséklődött, míg a legmagasabb jövedelműek adója 501 milliárd forinttal zsugorodott” – írja Virovácz Péter–Tóth G. Csaba tanulmányában. 501 milliárd a felső jövedelmi tizednek!

A tervezett szja-csökkentés – valószínűleg 2018-ig meg fog történni – előre hallható propagandája vélhetően arról fog szólni, hogy „mindenki nyer”. Ám ez nem igaz, mivel az alacsonyabb adóbevételből gyengébb közszolgáltatásokra – egészségügyre, oktatásra – futja. A gyengülő közszolgáltatások a vagyoni-jövedelmi elitet kevésbé sújtják, hiszen meg tudják venni azt – egészségügyi, vagy például biztonsági – szolgáltatásokat a piacon is. Vesztese lesz ennek a kilencedik jövedelmi tized, de még a legfelső tized alja is, hosszabb távon csak a szűkebb értelemben vett vagyonos elit jár jól. Ahogy vesztese volt valójában a korábbi szja-változásnak is a kilencedik jövedelmi tized, itt ugyanis még nagy bajt okozhat egy munkahelyvesztés, szükség lenne szociális, társadalombiztosítási hálóra.

Az Orbán-kormány soha nem is titkolta, hogy azokat kívánja támogatni, akiknek már eleve van valamijük. Tölgyessy Péter Orbán Viktor egyik beszédét hozza föl példaként, de lehetne még bőven találni példákat. Ha a kormány politikájának általános irányát nézzük, akkor a lényegi választóvonal a lakosság alsó 90 százaléka és felső 10 százaléka között van. Valójában a lakosság alsó 90 százalékától csoportosítanak át forrásokat a felső 10 százalék felé, de természetesen a felső 10 százalék szintén messze nem egyenlő arányban jutalmazódik, de ez most ezen okfejtés szempontjából nem lényeges. De mi történik, ha egyszer a 90 százalék megsejti, hogy a kormányzás nem az ő érdekükben történik? (Egy részük azért sejti már.)

Itt jön a képbe a segélyek megszüntetése, s a jogkör áttelepítése az önkormányzatokhoz. Az önkormányzati rendszert Vigvári András már 2010 előtt „konfliktuskonténernek” nevezte. Ez alatt azt értette, hogy az állami szerepvállalás visszafogása nem nyíltan, hanem a lényeget elkendőzve ment végbe, az önkormányzati feladathoz történő állami hozzájárulások súlya és reálértéke folyamatosan csökkent. Ebből a szerepből látszólag kikerültek azzal a helyhatóságok, hogy elvettek tőlük feladatokat. Megkapták azonban a segélyezés feladatát, forrást viszont nem kaptak hozzá. Azok az önkormányzatok, amelyeknek van viszonylag jó iparűzési bevételük, kevesebb támogatást kapnak jövőre, mint idén.  A központi kormányzat tehát az adóztatás és segélyezés konfliktusát tolta le helyi szintre.

A kormány döntése a helyhatóságokat azon dilemma elé állítja, hogy megadóztathatók-e a azért a hónapról hónapra tengődő családok, hogy kaphassanak valamit a nélkülözők is. A kormány ezzel társadalmi konfliktust hoz létre, törést visz a lakosság alsó 90 százalékába, akiket egyébként a közpolitika szintjén, a források áramoltatása szempontjából nagyjából egységesen (le)kezel. A központi kormányzat szintjén ez a konfliktus nem lenne hitelesen megjeleníthető, hiszen amit most elvesznek a segélyezettektől az az áfabevétel nagyjából 1 százaléka.

De miért kell létrehozni ezt a társadalmi konfliktust az alsó 90 százalékban? Hatalmi okokból. Az oszd meg és uralkodj elvénél nincs ősibb politikai elv. Elmagyarázom hosszabban is: ugye teljesen világos, hogy a kormánynak nem érdeke, hogy felső 10/alsó 90 forrásátcsoportosítás mindenki előtt világos legyen. Az is nyilvánvaló, hogy a kormány aligha szeretné, ha a lakosság túlnyomó többsége gazdasági helyzetének romlásáért annak a valódi felelősét – azaz a kormányt – hibáztatná. Azt sem kell hosszasan bizonygatni, hogy bűnbakul sokáig olyan távoli hatalmak, mint az Egyesült Államok vagy a brüsszeli Európai Bizottság aligha szolgálhatnak. Új bűnbakra van szükség, s lesz is, mégpedig a – bogárlászlói terminológiával – “roncstársadalom”. Hogyan is?

Minthogy az önkormányzatok válasza a segélyezésre borítékolhatóan jobbára a „nem” vagy az „alig-alig" lesz, és minden ígérettel szemben közmunka sem juthat mindenkinek, pláne nem állandóan, nőni fog a nyomor. Ezzel együtt sajnos a bűnözési ráta is. Bár a nyomor mostanság olykor egészen nevetséges bűnesetekre viszi rá a kezdő, amatőrnek nevezhető elkövetőket, ám börtönbe kerülnek, ahol tapasztalt bűnözőkkel találkozhatnak, így egy részük idővel profi, komolyan vehető bűnelkövetővé válhat. A kormány persze erre azt mondja, megélhetési bűnözés nincs. Minden szegény mindenkor tartsa be a törvényeket, ha éhen is hal a gyerekeivel együtt. Van és lesz is sok olyan szegény, aki nem szeg törvényt akkor sem, ha a gyereke éhezik. Politika arra azért nem építhető, hogy mindegyikük így tesz.

Nagyon valószínű, hogy a kormány válasza a bűnözés növekedésére az önvédelem szabályozásának újbóli átírása, esetleg az éles fegyverhez jutás megkönnyítése lesz. Láthattunk arra példát Szlovákiában, hogy a szociális ellátások szigorítása, a bűnözés növekedése hogyan hozta magával, hogy mind több és több ember vásárolt fegyvert magának.

Végeredményben tehát olyan helyzet alakulhat ki, amelyben úgy tűnik, a fő társadalmi konfliktus a nincstelenek s a közülük kikerülő bűnözők, illetve a hónapról hónapra tengődő családok között van. Amíg az elszegényedő, középen lévő többség a nincstelenektől félti a saját helyzetét, addig az elit zavartalanul gazdagodhat. A nagypolitika pedig látszólag „az emberek igényeire” reagál majd a közbiztonsági programokkal, a büntetési tételek emelésével, s más ezernyi trükkel, ami az egyre aggódóbb  polgárok körében népszerű is lehet. Az újra megtalált ellenség: a bűnöző. S megint van mi ellen háborúzni: mi lehet népszerűbb egy politikus számára, mint a bűnözés elleni harc? Ebből még alighanem a parlamenti ellenzék sem akar majd kimaradni.

A magyar nép – mint az említett finn kutatás bizonyítja – nem szegényellenes, s bölcsen dönt, ha elég információ áll rendelkezésre. Ezért is közöltem a fenti információkat.