Papp Réka Kinga
Papp Réka Kinga

Három nap alatt 18 milka jött össze a kormánypropaganda ellen. Úgy tűnik, él még nemzet e hazán.

 

©

Először is: hagyjuk már egymást ezzel a marhasággal, hogy a kormány csak a figyelmet akarja elterelni erről meg arról! Buta zsurnalizmus. Valójában a menekültellenes kampány akár tematizál, akár ellentematizál, utcára lök egy újabb adag embert, akik vissza akarják kapni a tisztesség és az egyenlőség közmegegyezését. És úgy tűnik, a komolytalannak és nihilistának hitt trollarcok azok, akik valóban érzik a lendületet. Lendület pedig bőven van most.

Amikor kiszivárgott a plakátok híre, egészen pontosan az Index egy olvasói fénykép alapján megírta, mire készül a kormány, már elkezdődött a fenekedés és a mémgyártás. Tumblren fogadkoztak emberek, hogy fényes nappal, felelősséget vállalva fogják tönkretenni a nemzeti konzultáció legújabb termékeit.

A tiltakozás egészen költői formát öltött: az utcára kerülés napján máris jelentkezett egy anonim rongáló a Népfürdő utcából; másnap pedig valaki létrehozta a Plakátmagány nevű közösségi térképet – Pilinszkytől kölcsönözték a nevet –, amelyen bárki bejelölheti, hol látott gyűlölethirdetményt, és az milyen állapotban van. A térképen a főváros mellett még rengeteg településen jelöltek: az osztrák határon fekvő Ólmod külterületétől Kisbéren, Bábolnán, Pannonhalmán, Szabadszálláson és Baján, sőt Dunaújvároson és Gyomaendrődön át Szolnokig, Hevesig, Parádig, a jobbikos környéknek tartott Egerig, de még a kálvinista Rómában is használják az alkalmazást. Szegény Kósa Lajos, ha tudná! Ez a településlista persze közel sem teljes, csak érzékeltetni hivatott a dimenziókat. E percig 304 jelölés érkezett szerte az országból.

Vasárnap éjjel emberek egymásra licitálva járták végig a bejelölt helyeket. Volt, aki önként feljelentette magát, volt, akit elkaptak. Hétfő éjszaka már úgy kellett vadászni a még tönkretehető plakátot Budapesten, pedig rendőrök őrzik azokat és egy napon belül többet is újraragasztottak.

Újpesten szülők és tanárok tették olvashatatlanná a gyűlöletszöveget, amit egy iskola udvarára helyezett el sikeresen a mindenható Nagy Testvér. Éjjeli festékkommandók scrabble-t játszanak a plakátokkal. Videósok és tévések hallgatást és anonimistást ígérve könyörögnek aktivistáknak, hadd filmezzék, ahogyan rongálnak. Emigráns magyarok, határon túlról érkezettek egyaránt hőbörögnek.

És ami mindezeknél is látványosabb: a Vastagbőr és a Kétfarkú Kutya három nap alatt 18 millió forintot kalapozott össze egy ellenkampányra, amiben változatos nyelveken csinálnak hülyét a kormányból. Csupa kis összegű adományból, magánemberektől. Nagyon sok embertől. Újra láthatóvá válik egy jól megformált politikai akarat, amely egyszerre utasítja el a regnáló hatalmat és teszi le a garast egy emberiességi elvárás mellett.

Nem, nem csak hülyéskedésről van szó, és ezt jól tudják a támogatók is.

Teljesen mindegy, miért és hogyan – a Quaestor-ügy vagy más miatt – találta ki a Habony–Finkelstein-tengely ezt a minden humánumot nélkülöző, éppen az európai kultúra legfőbb egyezményeit felrúgó kommunikációs hadjáratot. Senkit nem érdekel többé, hogy mennyi Fidesz-szavazót sikerül ezzel aktivizálni, mert sokkal több ellenzékit mozdít meg a dolog.

Valamit elvesztettünk az utóbbi 15-20 évben, és ezt most elkezdtük visszakövetelni.

A II. világháborút lezáró szerződések, egyezmények és az ENSZ megalapítása kőbe vésték azt, amiért addig száz éven át küzdött a nemzetközi munkásmozgalom és a nemzetközi nőmozgalom: a társadalmaink alapvető szervezőelemévé emelték az emberi jogokat, az egyenlőséget és a demokrácia elvét. A hatalomgyakorlók is elismerték, amit Jean-Jacques Rousseau és kortársai óta, azaz több mint kétszáz éve próbált rajtuk behajtani a lakosság: hogy az állam célja a népet szolgálni, és nem fordítva. Na nem mondhatni, hogy állati hatékonyan valósult volna meg mindez, de elismerték a fejlett országok politikai osztályai, és ebből hivatkozási alap lett. A szovjet birodalom összeomlása után nálunk is megkezdődött az átalakulás – és már a demokrácia bevezetésének pillanatában megkezdődött annak lebontása.

Mára ott tartunk, hogy a hetven évvel ezelőtti emberi jogi forradalom, ahogyan Tamás Gáspár Miklós írta néhány hete a nyomtatott HVG-ben, véget ért, és a korábban a kényelmesen élők által addig evidensnek tekintett szabadság, egyenlőség és testvériség már láthatóan nem létezik. Nem csak nálunk van ez így: a megszorítás több mint harminc éve a legnépszerűbb buzzword a baloldalnak látszó romhalmazokban is, hát még a jobboldalon, a legutóbbi brit választásokkor például nem csak a konzervatív Cameron, de a brit Munkáspárt is bevándorlóellenességgel kampányolt. (Pfuj.)

Szépen lassan, lépésenként és a társadalmi osztályok szétszakításával, de sikerült felszámolni az egyenlőség, a hozzáférés és a jogállam konszenzusát, olyannyira, hogy ma már igazából csak azok számára lehet meglepő a Fidesz vagy más, hasonló kormányok cinikus és arrogáns kommunikációja, akik eddig egy akváriumban éltek – mint például számos magyar médiamunkás, akik hosszú ideig szenvelgésnek, röhejesnek és irrelevánsnak tartották a jogvédelmet, a szociális munkát, és eszük ágában nem volt nálunk rosszabbul járt társadalmi rétegek felé tekintgetni.

Most aztán eljött ez az idő is. Még a mindig hidegvérű és visszafogott, ideológiákat hagymázas marhaságnak tartó Gazda Albert is undorról ír, meg arról, hogy most már kell formálódjon valami reménykeltő. „Menekültek nehéz sorsa felett merengeni értelmiségi vircsaft, keveseket hoz lázba” – írja Gazda, és ez az értéktagadás valóban jellemző volt az ő újságíró-generációjára és a kezük alatt felnőttekre, egészen a 2010-es médiatörvényig. Aztán jöttek a csapások, szépen sorban: az alkotmány felszámolása, a közmédia tönkretétele, a trafikmutyi, az IMF-balhé, az oktatás szétverése, és végül az Origo főszerkesztőjének kirúgatása éppen egy évvel ezelőtt. Ezek már olyan ügyek voltak, amik személyesen érintették a közép- vagy felső-középosztálybeli, az átlagemberhez képest mégiscsak meglehetős befolyással bíró médiamunkásokat is, és már nem tudták azokat figyelmen kívül hagyni. A lakáshitelükről, a gyerekük iskolájáról, a cigijükről, és persze az állásaikról volt szó.

Az RTL-t és Simicskát a reklámadó győzte meg. Országszerte és Európában több helyen összesen legalább százötvenezer embert a netadó vitt utcára. Hirtelen felébredt egy csomó ember, akik eddig valahogyan kibekkelték; nem akarták túlaggódni, vagy csak nem érintette őket igazán az épp végbemenő szociális katasztrófa. A vaklármát nagyobb cikinek tartották, mint az esetleges sérelmeket. Az is lehet, hogy csak nem engedhették meg maguknak, hogy politikai ügyekkel foglalkozzanak. De most már nem engedhetik meg maguknak, hogy ne foglalkozzanak azokkal.

Kisgyerekes szülők, pedagógusok, vállalkozók; sok-sok időközben munka nélkül maradt ember, szolgáltatók és szakszolgálati dolgozók határozták el, hogy az évtizedes szerénykedés, meghúzódás, távolságtartás és örökös kiegyezések helyett itt az ideje visszakövetelni mindazokat a jogosultságokat, amiket lassanként elvesztettünk.

A kormányzati agressziónak köszönhetően téma lett, látható és elbeszélhető lett a hajléktalanság, a sajtószabadság, a közoktatás ügye, az alkotmány – még ilyet, hogy egy absztrakt jogi szövegre ennyien zsibbadjanak! –, a civil szféra, a vállalkozás szabadsága, a magántulajdon sérthetetlensége, sőt legújabban a bevándorlás is, amiről eddig sehol egy szót nem ejtett senki. Igen távol áll tőlem a bolsevikok hozzáállása, hogy minél rosszabb, annál jobb, sajnos mégis úgy tűnik, a mi társadalmunk így tud felébredni a jólétinek mutatkozó kapitalizmus kábultságából.

Talán sikerül végre kiheverni és kinőni a kádári reflexből gyakorolt értékmentességet és ideológiaellenességet. Talán elkezdi behajtani a magyar társadalom mindazt a tartozást, amit a hatalom felhalmozott. Alig látható, kicsi és erőtlennek látszó kezdeményezések dolgoznak párhuzamosan, amelyek azonban nincsenek távol attól, hogy együttes erővel kezdjenek működni. Most még a körvonalaikat alakítják, és ez teljesen helyénvaló és időszerű. Lekicsinylés és megkérdőjelezés helyett figyelemmel kell fordulnunk egymás felé, és kideríteni, kinek mire volna szüksége a továbblépéshez.

Csendben folynak az alapozó munkák: vannak, akik alkotmányozásról vitatkoznak szépen halkan, mások szakpolitikákat dolgoznak ki, vagy éppen azon agyalnak, hogyan lehetne a most meglévő és rosszul működő nagy állami intézményeket, mint amilyen például a bedőlt hitelesek ingatlanjait felvásárló és azokat visszabéreltető eszközkezelő, egy mozdulattal működőképes szociális szolgáltatóvá alakítani. Vidéki ellenzéki csoportok szervezik az egymás közötti kommunikációjukat, összejárnak, a helyi politikára reagáló stratégiákat dolgoznak ki, újabb embereket vonnak be. Felhalmozzuk a szükséges tudást, ami épp hiányzik a rendszerből. Hogy mikor formálódik ebből ütőképes mozgalom, alkalmasint akár választásokon indulni képes pártszervezetek, az majd eldől, mindenesetre a most időszerű munkát épp elvégezzük.

Működési kultúrájában, hátterében, jelszavaiban és ambícióiban rendkívül sokféle ez a legújabban feltámadt civil magyar ellenzékiség – ahol a civil a köteléken kívülieket jelenti. Abban azonban, úgy tűnik, megegyezünk, hogy vissza akarjuk kapni azt a teret, amiben az emberi jogok, az egyenlőség és a tisztességesség elvárásai legalábbis legitimnek számítottak.

Ugyanekkor persze a DK celebje, Vágó István azon reklamál, hogy az elmúlt évek ellenzéki szónokai nem tudtak tömegeket maguk mögé állítani. Hehehe. Hát, Pista bácsi, tudja, kicsit mást gondolunk a politikai képviseletről. Én például azt, hogy az egy szolgálat, aminek az értelme nem az egyéni karrierekkel mérhető. Elvárom, hogy ha valaki a szavazatomra pályázik, akkor ne eladni próbálja nekem a politikai termékét, hanem kutya keményen képviselje a szempontjaimat, ha szabad élnem ezzel a bornírt szóviccel, és cserébe majd én is számon tartom őt. Amikor épp én képviselek, magamtól is ezt várom el.

Jósolni legfeljebb belekből vagy kávézaccból szabad; én mindenesetre nemigen hiszem, hogy a következő országgyűlési választásokkor kormányképessé válhatna bármilyen komolyan vehető, a most mobilizálódó rétegeket is mozgató, tisztességes politikai erő. (Hát az MSZP és Vidéke Takarékszövetkezetet hadd ne számítsam már ide.) De arra látok esélyt, hogy 2018-ig megszülessen a közös szándék és megkezdődjön a munka, ami majd előállít választható szervezeteket is, jó esetben már akár 2022-re.

És amíg ez létrejön, addig is nagyon sokan maradnak az út szélén, és egyéni kezdeményezésből nem fogunk tudni mindenkit megsegíteni, akiket magukra hagytak a szakszolgálatok, a szociális háló, akiket kivetett és megnyomorított a közoktatás, akiket tétlenségre és nincstelenségre ítélt az ostoba és alkalmatlan gazdaságszervezés. Az elmúlt ötnél is keményebb hét év vár ránk. De megszületett bennünk az elképzelés, hogy akár lehet is fény az alagút másik végén. Ez volt a legnagyobb lépés.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Szolidaritásból egy órás késéssel kezdik el a MÁV elleni tüntetést

Szolidaritásból egy órás késéssel kezdik el a MÁV elleni tüntetést

"Műszaki hiba miatt" bömbölt a Rammstein a Puskás Arénából

"Műszaki hiba miatt" bömbölt a Rammstein a Puskás Arénából

Krasznahorkai regényét is jelölték az amerikai Nemzeti Könyvdíjra

Krasznahorkai regényét is jelölték az amerikai Nemzeti Könyvdíjra

Hajnalig dübörgött a hangpróba a Puskás-stadionban és környékén

Hajnalig dübörgött a hangpróba a Puskás-stadionban és környékén

Vár állott, most stadion – Disneyland magyar módra

Vár állott, most stadion – Disneyland magyar módra

Figyelmeztet a CÖF: Álcivil szervezetek támadják a magyar kormányt

Figyelmeztet a CÖF: Álcivil szervezetek támadják a magyar kormányt