A jelenlegi rezsim felszámolása előtt egyre csak tornyosulnak az akadályok. Pedig van hozzá elegendő kedv is, koncepció is, vajon mi lehet itt a baj? Talán érdemes átfutni a kormány leváltásával kapcsolatos főbb elképzeléseket, hátha ott van a bibi.

A legnépszerűbb közülük az, amelyik a demokratikus erők (pontosabban erőtlenségek) összefogását sürgeti. Ezzel csak az a bökkenő, hogy két, külön-külön is teljesíthetetlen kondíció közös megvalósulását feltételezi: olyan, inkább egymás, mint a Fidesz rovására politizáló pártok együttműködésére épít, melyek támogatottsága még fejben összeadva se közelíti meg a kormányváltáshoz szükséges többséget.

Sokan a politikától harcosan elhatárolódó ágazati tiltakozások elsöprő politikai mozgalommá való átalakulására fogadnának. Mások abban bíznak, hogy majd az EU csinál valamit. Ezt úgy hívják magyarul, hogy deus ex machina, és eddig mindig bevált. Aztán vannak, akik egy Fideszen belüli hatalmi harc önfelszámolásában reménykednek. Akárcsak az EU-várásnak, ennek is megvan az az előnye, hogy megkíméli magát a hiábavaló cselekvés fáradalmaitól. A különbség, hogy a szabadulásukat ők a rabtartóikra bíznák.

A reménykedés kifinomultabb változatát képviselik a hídverők. Nekik az a legfőbb gondjuk, hogy kettészakadt az ország, és nem lehet jól eldiskurálni azzal, aki kettészakította. Arról fantáziálnak, hogy egy Fidesz-ellenzék nagykoalíció hozza majd el a társadalmi üdvösséget. Ez már egyenesen az ószövetségi utópia evilági megvalósulása lenne: „A farkas és bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik” (Ésa. 65:25). Valóban csábító gondolat, bár a mérvadó profétának számító Ézsaiás szerint ezen édeni állapot csak a szabadulás és a bosszú napja után következhet be, nem pedig fordítva.

Intellektuálisan megalapozottabbnak tűnik az az elgondolás, mely szerint alulról kell építkezni. Ez úgy értendő, hogy nem felülről. Néha még azt is hozzáteszik, hogy el kell menni az emberek közé... Hatodik éve érlelődnek ezek a narodnyik-álmok mindenféle ellenzéki fórumokon – előbb-utóbb csak összejön belőlük egy csoportos falulátogatás.

Keresem a szót, keresem a hangot

Tekintélyes ellenállási vonalat képvisel a nyelvészfrakció is. Ezt ne úgy tessék elképzelni, hogy mondjuk a finnugristák ugrálni kezdtek, mert nem tetszik nekik a rendszer (tetszeni nem tetszik, de azért nem ugrálnak), hanem hogy több jeles ellenzéki elme szerint Orbán Viktor és bűntársai leváltásának elsősorban nyelvi akadályai vannak. Most azt hiszik, viccelődöm, pedig olyan komoly ez, mint egy ikes ige tévelygése a tárgyas ragozásban. Állítólag ugyanis azért vagyunk tehetetlenek a Fidesszel szemben, mert még nem sikerült megteremtenünk azt a nyelvet, amely képes lenne leírni a rendszerüket.

Az eddigiekből talán kiderül, hogy a jelenlegi kormány megbuktatása nem csak nehéz feladat, de – a felsorolt receptek alapján – lehetetlen is. Tekintve, hogy ezeket a rezsimváltási forgatókönyveket többnyire felkészült, tisztességes, sőt esetenként kimondottan karakán emberek írják, önfeledt helybenjárásukra nem politikaelméleti, hanem pszichoanalitikai magyarázatot lehet csak adni. De hát nem a terápia helye ez itt, pláne nem az ingyenesé, úgyhogy inkább arra hívnám föl a figyelmet, hogy ha másképp nem, hát kizárásos alapon mindenképpen rá lehetne jönni a megoldásra.

Valójában nincs itt sok spekulálnivaló. Jó ezredéves történelmünk során kevés olyan átlátszóan kártékony rendszerhez volt szerencsétlenségünk, mint a mostanihoz. Mindent tudni lehet róla ahhoz, hogy leváltását hazafias kötelességünknek tekintsük.

Egyszerű bölcsész volnék, még Szépírónak se vettek fel, se kenyerem, se vágyam politikai mozgalmak stratégiájának a kidolgozása, de legalább a Fidesz legyőzésének szörnyű nehézségét illetően megkockáztatok egy különvéleményt. Kulturális példával fogom illusztrálni. Azért azzal, mert azt ismerem, meg azért is, mert azt könnyebb megítélni, mintha a mezőgazdasági, adóügyi vagy államigazgatási esetekkel dobálódznék, pedig igazán ott is elkövettek néhány galádságot.

Kérdem én például, ki ennek a rezsimnek az íróideálja, ki az, akit a pajzsukra emelnek? Nem a maiakra gondolok, mert azokra még a kultúrpolitika átmeneti irányítói se szívesen hivatkoznak. Általában kérdem: Balassitól és Pázmánytól kezdve. Kitalálták: Wass Albert. Na meg Nyirő József és Tormay Cécile. Mindhármuk kétes egyéniség kétségtelen fasiszta múlttal, és ami a főfoglakozásuk esetében ennél sokkal rosszabb: paleoesztétikát képviselő giccsírók.

Hasonló eredményre jutunk a kultúra bármely területén. Legjobban fizetett újságíróik szellemi kocsmatöltelékek, legelmélyültebb gondolkodóik a Századvég-konszern élelmes gazdálkodói, legkiemelkedőbb történészeik pedig a Veritas intézet funkcionáriusai. Házi zeneszerzőjük egy Ákos nevű popmuzsikus és esélyegyenlőségi szakember, aki 2013-ban több rádióadó összesen 320 új szignáljának megalkotására kapott állami megbízást, köztük a Bartókéra is, ahol a névadó III. zongoraversenyének egyik részletét sikerült lenyomnia. Legnevesebb szobrászuk viszont az az alak, akinek ugyan mindenki rögtön elfelejti a nevét, viszont a Szabadság téren emelt történelmi torzóját senki nem tudja feledni.

Akárcsak a Nemzeti Színház épülete vagy a Mussolini stílusú monstre szobrokkal övezett katonai kősivatag, amivé a Kossuth teret sikerült lepusztítaniuk, a Szabadság téri szégyenszemle is időtálló példája a politikai és művészeti giccs összefonódásának, az eljárási törvényszegés és az esztétikai gyalázat párbanjárásának. Úgyhogy tisztelettel kérem is a tekintetes bíróságot, hogy – ha majd arra kerül sor – ne bontassa le azt a Szabadság téri förmedvényt: álljon elrettentő mementónak az eljövendő nemzedékek számára.

Szóval Wass, Tormay és Nyirő szemben Kosztolányival, Móriczcal és Krúdyval; Ákos vs Bartók. Valóban olyan reménytelen volna? Tényleg nem lehet őket legyőzni? Csak hát lépni kéne. Például ahogy most a pedagógusok egy része elkezdett lépegetni. Mert ha nem, továbbra is a rettentő szavak tudósának, a fentebb hivatkozott Ézsaiásnak a diagnózisa (59:11) lesz érvényes ránk: „Morgunk, mint a medvék mindnyájan, és nyögvén nyögünk, mint a galambok, várjuk az ítéletet és nem jő, a szabadulást és távol van tőlünk”.