Tekintse meg az új pápáról szóló galériánkat! © AP

Az 1962-1965-ös II. Vatikáni Zsinaton még ő is liberális szellemű tanácsadóként vett részt, akinek konzervatív fordulata a 68-as diáklázadások „erkölcsi felfordulása”, a „marxizmus és az ateizmus káosza” hatására történt. Bár még a zsinati reformpápa, VI. Pál nevezte ki bíborossá, igazi karrierje azután indult meg, hogy II. János Pál 1981-ben megtette a Szent Inkvizíció jogutódjának, a Hittani Kongregációnak a prefektusává. Azóta mint a hit őre számos „eretnek” vagy „eretnekgyanús” nézetű teológust tiltott el az egyház nevében való tanítástól, illetve közösített ki az egyházból. Ő intézte például Hans Küng, Leonardo Boff, Eugen Drewermann, illetve Bulányi György ügyét.

1999-ben II. János Pál és a Lutheránus Világszövetség képviselői ökumenikus örömünnepet ültek: október 31-én közös nyilatkozatot adtak ki a megigazulásról, amely e szerint egyedül hit által, kegyelemből történik. Ezt tanította Luther, vagyis évszázados háborúskodást lezárva a katolikus egyház roppant komoly lépést tett a keresztények egysége felé.

Egy év sem telt el azonban, s 2000. szeptember 5-én megjelent a Vatikán újabb enciklikája, amely a korábban még testvéregyháznak titulált protestáns egyházakat már csupán „vallási közösségekként” említi, olyan terminust használva rájuk, mint amilyet például a buddhista, zsidó, hindu vagy muszlim közösségek megjelölésére használ. Ezt az enciklikát személyesen Ratzinger jegyezte, aki azóta is vasszigorral őrködött a doktrínákon és az erkölcsökön. Mostantól XVI. Benedek pápaként folytathatja ugyanezt.

Ő az egyház számára a konzervatív megoldás, a katolikusok számottevő része számára pedig a csalódás. Csalódás azoknak, akik a modernizmus-ellenes és a pápát 1870-ben tévedhetetlennek nyilvánító I. Vatikáni Zsinat – szerintük poros és visszahúzó – szellemisége helyett a XXIII. János és VI. Pál pápaságai idején ülésező, sokirányú nyitást kezdeményező II. Vatikáni Zsinat szellemét tartják követendőnek, annak a zsinatnak a szellemét, amely először fogalmazott meg a nem keresztény egyházakkal, a nem katolikus keresztényekkel, a zsidósággal kapcsolatban az egyház nevében toleráns nyilatkozatokat.

A II. Vatikáni Zsinat szellemére hivatkozott a Németországban és Ausztriában bő egy évtizede indult „egyházi népi kezdeményezés”, amely ilyesféle kérésekkel fordult a Vatikánhoz:

ne csak Róma, hanem a helyi egyházak is kapjanak beleszólást a püspökök kinevezésébe; nőket is szentelhessenek pappá; a papi hivatalt nem szabad a nőtlen életmódhoz kötni. Ismerjék el a nők felelősségét a fogamzásszabályozásban; az utóbbit ne azonosítsák az abortusszal; tanúsítson az egyház több megértést a házasság előtti nemi kapcsolatokat, illetve a homoszexualitást illetően, s több irgalmat azokkal szemben, akik bajban vannak – például az elvált és újraházasodott emberekkel szemben, akiktől a jelenlegi gyakorlat szerint megtagadják a szentségek kiszolgáltatását, vagy a megnősült papokkal szemben, akik ma nem gyakorolhatják hivatásukat.

Ezekre a mai katolikusok nagy részét élénken foglalkoztató kérésekre a Hittani Kongregáció, illetve annak prefektusa, mind visszautasítással felelt.

Megválasztása továbbá csalódást okozott azoknak is, akik az egyház globális nyitását, például egy latin-amerikai vagy afrikai pápa megválasztásét remélték.

Mindazonáltal az, hogy nem akármelyik konzervatív bíboros, hanem maga a dogmákon őrködő kongregáció szigorú vezetője lett a pápa, akár még enyhülést is hozhat. A helyzetet némiképp ahhoz hasonlatos, amikor – Leonyid Brezsnyev halálával – Jurij Andropové, a KGB vezetőjéé lett a főhatalom a Vatikánhoz hasonlóan a hatalmat hierarchikusan koncentráló Szovjetunióban. Andropov – akárcsak az egyházában Ratzinger – az elhárítás embere volt, mégis, az ő rövid szovjet pápasága alatt indult meg az az enyhülés, amely aztán Gorbacsovhoz és a nyitáshoz vezetett. Vajon hoz-e enyhülést – a Ratzinger-vezette Hittani Kongregáció korszakához képest XVI. Benedek pápaságának időszaka?

Gerlóczy Ferenc