Függetlenség-ellenes plakát vörös festékkel Montenegróban © AP

A történelmi igazsághoz tartozik, hogy utoljára a XIV. század derekán, Dusán cár hódításai idején volt a középkori szerb államnak rövid ideig tengerpartja, de az 1389-es rigómezei csatával minden elveszett. Szerbiának sem a titói, sem a milosevicsi Jugoszláviában nem volt tengeri kijárata, és nincs a még fennálló szerbiai-montenegrói államközösségben sem. A szerb népi emlékezetben nincs semmilyen hagyománya a tengeri hajózásnak, mert Szerbia mindig is szárazföldi ország volt.    

A szakértők kilencven százalékos arányt szoktak emlegetni, amikor azt méricskélik, hogy az elmúlt három évben a délszláv unió két tagköztársasága milyen fokig volt önálló. A hadügyön kívül Montenegró és Szerbia szinte semmiben se közösködött, Podgorica sajátos módon még külügyeit is önmaga intézte, részben saját külügyminisztere, részben pedig a Montenegróból való nagykövetek révén.

A Brüsszel akaratával egyben tartott két köztársaság gazdaságilag teljesen különálló egységet képezett, különálló vám- és pénzügyi rendszerrel, adópolitikával és kereskedelemmel. Ezért gazdasági tekintetben semmit se változik a helyzet Montenegró különválásával, a szerbiai vállalatok a montenegrói kikötőket ezután sem fogják kevésbé használni, mint eddig. A hetvenes években megvalósult több évtizedes álom, a Belgrád-Bar-vasútvonal amúgy sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A Montenegróba vezető egyetlenegy vasútvonal, illetve a rossz állapotban lévő, hegyvidéken áthaladó közutak miatt a szerbiai vállalatok számára egyszerűbb és olcsóbb kijutni a Fekete-tengerre a Dunán vagy közúton Szalonikibe.

A Kotori-öbölben állomásozó tengeri flottához senki se fűzött Belgrádban stratégiai ábrándokat. Talán ezért iktatták törvénybe különösebb viták nélkül a "bontómérleget": a hadsereg kettéválasztásával Szerbia tulajdonát fogják képezni a területén található laktanyák és katonai objektumok, és ugyanez kölcsönösen áll a montenegrói hadi létesítményekre. Értelemszerűen a tengeri flotta Montenegró tulajdonát fogja képezni, a dunai flottilla pedig Szerbiáé lesz. A montenegrói flottából csak a gyors járőrhajókat hagyják meg a terrorizmus és a csempészet elleni harchoz, közel harminc elöregedett hadihajót - közöttük két cirkálót, négy ágyúnaszádot és három  tengeralattjárót - "leírnak" vagy eladnak, amennyiben egyáltalán találnak rá vevőt.

Montenegróban  több mint húszezer olyan tengerparti ingatlan van, amelyek tulajdonosai szerbiai állampolgárok. A podgoricai fogadalmakból ítélve a montenegrói vagyonhoz való jogukat senki se fogja tőlük megtagadni. Podgorica szerint a szerbiai állampolgárok ezentúl is személyi igazolvánnyal léphetnek be Montenegró területére, akkor is, ha Belgrád valami kifürkészhetetlen indokból netán vízumot vezetne be a montenegróiak számára.

Az elmúlt években a turisták kétharmada Szerbiából érkezett Montenegróba, de egyre kevésbé tetszik nekik az ottani tengerpart. Arra panaszkodnak, hogy a szállodák drágábbak, a szolgáltatások rosszabbak, az infrastruktúra pedig elmaradottabb, mint Törökországban, Görögországban vagy Bulgáriában, ráadásul gyakori a vízhiány is.

Furcsamód Szerbia polgárai sokkal jobban kötődnek érzelmileg a jelentősen nagyobb terjedelmű és változatosabb horvát tengerparthoz, közülük egyre többen - kiváltképpen a vajdaságiak - merik betenni a lábukat az egykoron sűrűn látogatott horvát üdülőhelyekre.

Belgrádból tekintve abszurdnak tűnnek a Nyugaton fel-felbukkanó félelmek, hogy fokozni fogja a szerbek frusztrációját a "tengeri kijárat" állítólagos elvesztése. A szerbiai lapokban egy árva írás sem jelent meg erről, egyetlen politikus sem beszélt róla fájdalommal. Nem tettek róla említést a közös ország fennmaradásáért küzdő értelmiségiek, és nem hozták ezt szóba az ultranacionalista radikálisok sem - a nagyszerb vágyálmoknak is van határa.

A szerbek számára bízvást nem kellemes érzés az, hogy a montenegrói testvérnép sem kíván velük közös fedél alatt élni, de sokan vannak olyanok is, akik ezt vegyes érzelmekkel fogadják, mert megunták az elmúlt évek elcsépelt politikai vitáit, és - akárcsak Koszovót - ballasztnak tekintik Montenegrót. Talán van némi igazság abban, hogy az elmúlt másfél évtized vesztes háborúi miatt a szerbek mostanság élik meg saját "Trianonjukat", de a tengeri kijárat vélt elvesztése bizonyosan nem szerepel a traumák lajstromában.