Az ország függetlenné válás utáni történelmének áttanulmányozása igencsak javallott, ha érteni kívánjuk a muszlim civilizáció fejlődésének némely, felettébb aggasztó szimptómáját. A Brit-India megszűnése után létrejött állam históriája lényegében puccsok, határháborúk, menekülthullámok és utolérési-felzárkózási kísérletek sorozata. Mindez persze nem unikum, fejlődő országok tucatjait jellemzi hasonló szituáció. Csakhogy itt egy, nukleáris bombák és célba juttató hordozórakéták fölött rendelkező helyi középhatalomról lenne szó. Érdemes hát föllapozni Pakisztán független évtizedeinek krónikáját.

Azután, hogy 1947-ben szuverén országként megjelent a térképen, három évtizeden keresztül nemigen keltett figyelmet. Mivel az indiai-pakisztáni határincidensek (és a Banglades önállósodása miatti háború) regionális konfliktusok voltak, amelyek nem fenyegették borulással a szuperhatalmi erőegyensúlyt. Viszont 1979 vége óta, mikor Pakisztán az USA-nak először a szovjet felvonulás, majd a tálibok papi diktatúrája elleni harc bázisállama lett, a nyugati politikusok felfrissíthették a globális sakkjátszma alapleckéjét. Mely valahogy ígyen hangzik: „a ma szövetségese a holnap ellensége”. A Vörös Hadsereggel (és a Karmal-majd Nadzsibullah-rezsimmel) szembeni gerillaharcot jórészt a CIA pénzelte. Ugyanakkor kezdettől nyilvánvaló volt: a szovjetellenes muszlim hadurak nem hívei a nyugati pluralizmusnak. S hatalomra jutván ugyanolyan (vagy még szörnyűbb) rémuralmat fognak bevezetni, mint az afgán kommunisták. Csak nem marxista, hanem vallási alapon.

Vitathatatlan: Afganisztánt a brutális szovjetizálási kísérlet (és a vele együtt járó erőszakos ateista propaganda) bumeránghatása tette a fundamentalisták paradicsomává. Az is kétségtelen, hogy a Pakisztán területére áramló menekültek sokaságának nyomora és manipulálhatósága óriási lehetőséget jelentett a bigott iszlám klérus pozícióinak erősítésére. De a világi jogrend, a laikus állam felszámolásának trendje már a szovjetek régióbeli megjelenése előtt beindult. Ali Bhutto elnök, aki 1970-71-ben jutott hatalomra, eredendően szekuláris baloldali politikus volt. Csakhogy az őáltala levezényelt államosítások gazdasági kudarcokhoz vezettek. Így a szocializálás helyett iszlamizálni kezdett. Bukása előtt, ’77 tavaszán odáig ment a fundamentalizmusnak tett engedményekben, hogy betiltotta a szeszfogyasztást, a lóversenyt, az éjszakai mulatókat. Végül pedig törvényesítette a sariát. Az őt letartóztató és kivégző Zia ul-Hak katonai diktátor folytatja elődjének valláspolitikáját. Kötelezővé teszi a zakát, az elvileg önkéntes hitbuzgalmi adakozást. Rendszere alatt valamennyi polgár bankszámlájáról erőhatalommal vonatják le a fizetések 2,5 százalékát. A végtagcsonkítás, megkövezés, korbácsolás rutinszerűen alkalmazott büntetésekké váltak Zia évtizedes (1977-88) uralma során. A katonaelnök lényegében iszlamista bonapartizmust teremtett. Ahol a vallási jogalkalmazás életbe léptetését – Iránnal ellentétben - nem a teokrata papság, hanem a hadsereg csinálta.

Nehéz a rigorózus vallási dogmák előretörésének okát pontosan megjelölni. Szerepet játszhatott benne az önálló államisággal velejáró „kapunyitási pánik”, a nemzeti traumák (Banglades elszakadása, a kasmíri válsággóc), a „két pogány” nagyhatalom – a hindu többségű India és a kommunista Szovjetunió – közelsége miatti fenyegetettség-tudat. Mindenesetre bizonyos dolgok a katonai rezsim bukása után se változtak. Épp Benazir Bhutto – a Zia-örökös Navaz Sarif helyébe lépő női kormányfő – támogatta a csador viselését. A ’90-es éveket a Zia ul-Hak és Ali Bhutto politikai hagyatékára alapozott nagypártok csatározása határozta meg. A paramilitáris, „állam az államban” vallási szervezetek által mozgatott fundamentalisták – a diktatúra kontrollját lerázva – mindinkább királycsináló szerepben tetszelegtek. Pláne, hogy 1996-tól a Talibán révén biztos hátországot tudhattak maguk mögött. A fokozódó iszlamizálódást 1999 őszén ismét a hadsereg próbálta államcsínnyel mederben tartani.

Ha európai analógiát szeretnénk felhozni, akkor Pervez Musarraf leginkább években Horthy, Hindenburg, Mihály román és III. Viktor Emánuel olasz király ’20-as, ’30-as években felvállalt szerepét játssza. Ők annak idején a „hosszú XIX. század” neveltjeiként a „rövid huszadik század” kétféle modernitásának szorításában őrlődtek. Premodern, tradicionalista emberként egyformán idegenkedtek a korszerű tömegdemokrácia és a modern – fasiszta, náci vagy bolsevista – totalitarizmus alternatíváitól. Katonai diktatúra bevezetésének próbálkozásaival (vagy jogkörük megnövelésével, autokrata uralkodóként, pótcsászárként, kormányzóként a népszuverenitás korlátozásával) igyekeztek úgy a modern liberalizmus, mint a totális pártállam létrejöttét blokkolni. Aztán – hogy kifogják a szelet vitorláikból – engedménypolitikával kívánták visszafogni a jobboldali totalitarizmus mohóságát. De végül egyszerre lettek a létrejövő diktatúra szálláscsinálói, kirakatemberei és áldozatai.

Ugyanígy Musarraf is – mint a brit gyarmati hadseregből lett nemzeti tekintélyintézmény önálló arcélű kreatúrája – a globális nyugati szabadelvű világdemokráciát és a totalitárius iszlám teokráciát egyaránt visszautasító harmadik utat kínált a pakisztáni társadalomnak. Valamiféle autokratikus, hadsereg által irányított, pozitív hagyományokra támaszkodó, a törzsi megosztottságot a fegyveres erők uniformizáló homogenitásával ellensúlyozó rendszert. Bár a polgári demokrácia és az iszlám fundamentalizmus halálos ellenségek, a nyugatbarát pakisztáni diktatúra számára egyikből okságilag következik a másik. Ha Pakisztánban korlátozás nélküli, atlanti típusú demokráciát vezetnének be, a hadsereg „éjjeliőri” szerepe nélkül, valószínű, hogy – mint Algériában – az urnáknál jutnának kormányra a demokrácia hóhérai. Merthogy demokráciát polgárosult, szekularizált, öntudatosodottan civil társadalom hiányában képtelenség csinálni. A hadsereg az egyetlen, mely kisebbik rosszként a demokrácia híveit és ellenségeit egyaránt „hatalomtávolban” tarthatja. Ugyanakkor Törökország - fél évszázados szekularizáló kemáli diktatúra ide vagy oda - nem tudta megakadályozni az iszlám pártok előretörését. Így valószínűleg Musarraf utódainak sincs egyéb lehetősége, mint valamiféle korlátozott és kontrollált, a hadsereg felügyeletével zajló, lassú, evolúciós iszlamizálás. Amely még mindig jobb, mint az iráni és afgán „vallási forradalom” terrorja. Különösen atomfegyverek és fanatikusok garmadájának vészjósló kombinációjával a sifonérban.

Papp László Tamás