Másfél évtizedes politikai szövetség ért véget Olaszországban, mert Silvio Berlusconi kormányfő és Gianfranco Fini, a római törvényhozás alsóházának elnöke összerúgta a port. A veterán miniszterelnök megvárta, amíg a parlament jóváhagyta a 25 milliárd eurós gazdasági megszorító csomagot, majd a múlt héten támadásba lendült. Árulónak és összeesküvőnek nevezte Finit, és követelte, mondjon le házelnöki tisztéről. A megvádolt csípőből lőtt viszsza: közölte, megtartja posztját, és nyomban új frakciót hozott létre félszáz követőjével, ami nemcsak pártszakadást jelent, de megfoszthatja Berlusconit parlamenti többségétől.
Fini jelezte ugyanakkor, hogy frakciója nem szavaz a kormánytöbbség ellen, elvben tehát Berlusconit nem fenyegeti a bukás veszélye. De könnyen előfordulhat, hogy Fini új formációja vagy másik koalíciós szövetségese, az Olaszország föderatív feldarabolását szorgalmazó Északi Liga, valamint több kisebb párt zsarolni fogja a szavazatokért. Ezért bennfentesek szerint a kormányfő, ha túl sok kompromisszumot kell kötnie, az előrehozott választás mellett dönt. Mert abban bízik, hogy Fini nélkül is jól szerepelhet.
Az egykori neofasiszta Fini saját Nemzeti Szövetségét 2008-ban egyesítette Berlusconi Forza Italiájával, miután 1994 óta három kormányban is támogatta őt – volt miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter. Az egykor Mussolinit a 20. század legnagyobb államférfijának nevező, láncdohányos Fini hatalmas politikai változáson ment keresztül: nemcsak a ducére utaló megjegyzését vonta vissza, de rasszista pártjából európai konzervatív erőt kovácsolt, és egyre jobban eltávolodott az önkényes vezetési stílust kedvelő Berlusconitól. Bírálta a kormányfő korrupció miatt nyakon csípett szövetségeseit, és olasz állampolgárságot és szavazati jogot követelt a bevándorlóknak. Viszályuk áprilisban odáig fajult, hogy egy pártkongresszuson a nyilvánosság előtt szidalmazták egymást.
Az egyik legutóbbi összeütközést a telefonlehallgatás szabályait módosító indítvány váltotta ki. Fini nyomására Berlusconi kénytelen volt felvizezni azt a tervezetet, amely jelentősen szigorította volna a megfigyeléseket és az azokról készült dokumentumok közlését a sajtóban. A kormányfő a magánélet védelmét, a házelnök a sajtószabadságot tűzte zászlajára. A téma azért is különösen érzékeny, mert minden százezer telefonálásból 76 beszélgetést lehallgatnak Olaszországban, amely ezzel magasan vezet Európában. Fini, az ellenzék, a sajtó és a bíróságok azt kifogásolták, hogy Berlusconi – aki korrupciós ügyei miatt szintén volt lehallgatás áldozata – túlságosan is megkötötte volna a bűnüldözés kezét, veszélyeztetve a szervezett bűnözés, így a maffia elleni küzdelmet.
A két politikus harca nem pusztán moralitásról és politikáról szól. A 73 éves Berlusconi kormányfői megbízatása 2013-ig tart, és függetlenül attól, hogy újra ringbe száll-e akár két év múlva, akár egy idő előtti választáson, nyilvánvalóan már a jobboldal vezetéséért folyik a küzdelem. Finit korábban is sokan Berlusconi örökösének tekintették, és úgy tűnik, a főleg a déli országrészben népszerű, 58 éves trónkövetelő hamarabb kényszerül megmérkőzni riválisával, ha az mindent egy lapra feltéve a korai választás mellett dönt.
Bár a piacok jól reagáltak a 25 milliárd eurós megszorító csomagra, az elhúzódó politikai bizonytalanság ismét a gazdasági bajokra irányíthatja a figyelmet. Három évre befagyasztják a fizetéseket a közszférában, 10 százalékkal csökkentik a minisztériumok költségvetését, mérsékelik az önkormányzatok büdzséjét, és harcot hirdetnek az adóelkerülés ellen. A fő cél, hogy a tavalyi 5,3 százalékos államháztartási hiányt a GDP 2,7 százalékára szorítsák le.
A befektetőket főként az aggasztja, hogy Olaszország államadóssága a GDP 120 százaléka. Kedvező viszont, hogy míg Európa többi beteg országa – Görögországtól Portugálián át Írországig – főként a külföldnek tartozik, az olasz állam a nagy belföldi megtakarítási hajlandóságnak köszönhetően saját állampolgárainak. Méreténél fogva azonban az olasz gazdaság – amely a hetedik legnagyobb a világon – sokkal fontosabb az euróövezet számára, ezért kulcsfontosságú, hogy lábra álljon.
És itt a gond. Elemzők szerint Itália nem egyik pillanatról a másikra fog összeomlani, hanem fokozatosan hanyatlik és veszít majd az erejéből. Az UniCredit bank friss elemzése rámutat az olasz gazdaság sajátosságára: a növekedési potenciál hiányára és az alacsony versenyképességre. A kis- és közepes vállalkozások hagyományosan nem a bővülésre, hanem a biztonságra törekszenek, arra, hogy családi tulajdonban maradjanak. Nem jellemző, hogy új beruházásra hitelt vennének fel, mert az csorbítaná önállóságukat. Ezért az olasz cégek kicsik, ami nem kedvező a globális verseny közepette – véli Carlo Altomonte, a milánói Bocconi Egyetem közgazdásza.
Az olasz gazdaság az utóbbi évtizedben sok mutatóban alulmúlta az európai átlagot, ezrével zártak be a kis cégek. A gondokat eddig palástolta a GDP negyedére becsült feketegazdaság, aminek oka egyes szakértők szerint az, hogy a legtöbb olasznak nincs közös identitása, és a nemzeti büszkeség csak ritkán – például focivébé-győzelem esetén – nyilvánul meg. Az olaszok berzenkednek minden ellen, ami a központi kormánytól származik. Ez az oka például annak is – állította félig viccesen, félig komolyan Altomonte –, hogy nem isznak csapvizet, így a palackozott víz legnagyobb fogyasztói közé tartoznak.
