Szkenner használata után feltettem volna az egészet az internetre – válaszolta a Wikileaks-dokumentumözön kapcsán megkérdezett 79 éves Daniel Ellsberg, mit tett volna, ha négy évtizeddel ezelőtt rendelkezésére áll a mai technika. Ehelyett egyik kollégájával lefénymásolta a Robert McNamara akkori védelmi miniszter kezdeményezésére az USA 1945–1967 közti vietnami szerepvállalásáról készült, 47 kötetben hétezer oldalt tartalmazó elemzést. Majd hónapokig várt, hogy a New York Times napilap, ahova eljuttatta a hatalmas pakkot – amihez McNamara korábbi munkatársaként, illetve a RAND Corporation kutatóintézet szakértőjeként fért hozzá –, döntsön az egymást követő amerikai kormányok vietnami tevékenységével, és különösen a kommunista vietkongok elleni háborúval kapcsolatos bizalmas információinak megjelentetéséről.
Az 1971. június 13-án megjelent első cikkből kiderült ugyan, hogy a leleplezett hazugságok az előző adminisztrációkat terhelik, ám Richard Nixon elnök – a kiszivárogtatásban veszélyes precedenst látó nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger ösztökélésére – arra utasította igazságügy-miniszterét, hogy akadályozza meg a sajtóban Pentagon-iratok néven elhíresült dokumentumok többi részének megjelentetését. Ezt egy bírósági ítélettel elérték, ám Ellsberg a csomagot átadta másoknak is, és a Washington Post folytatta a publikálást.
A botrány nem annyira az addigra már elvesztett vietnami háború kimenetelének befolyásolásával került be a történelemkönyvekbe, hanem az alkotmány első, a szólásszabadságot garantáló kiegészítésének kiterjesztésével. Az ügy ugyanis gyorsan az USA legfelsőbb bírósága elé került, amely 1971. június 30-án 6:3 arányban hozott, a Pentagon-iratok közlésének jogát megerősítő döntésével – noha az államtitkot képező dokumentumok nyilvánosságra hozatalának büntethetőségét fenntartotta – magasra emelte az akadályt a kényes információk megjelentetését gátolni akaró kormányzati szándék előtt, és ezzel kiszélesítette a sajtó mozgásterét.
