A tömeges visszaélések, az alacsony részvétel és a szavazóköröket ért támadások ellenére sikeresnek tartják a múlt szombati parlamenti választást az afgán hatóságok. Az ENSZ különmegbízottja, Staffan de Mistura szerint korai még ítéletet mondani, mivel több ezer panasz érkezett a választási bizottsághoz, és még az előzetes adatokra is legalább heteket kell várni, a végeredmény pedig legkorábban október végén esedékes.
Sokat elárul mindenesetre, hogy becslések szerint négymillió szavazatot adtak le, egymillióval kevesebbet, mint a tavalyi botrányos elnökválasztáson. A 2005-ös parlamenti szavazáson 6,4 millió volt a voksok száma, a Talibán-korszak utáni első megméretésen, a 2004-es elnökválasztáson pedig 7,4 millióan járultak az urnákhoz. „A jelöltek nem mertek kampánygyűléseket tartani, sok szavazó pedig nem akarta kockáztatni az életét” – magyarázta a növekvő érdektelenséget a HVG-nek Abdul Hak afgán újságíró Baglánból, ahol a magyar újjáépítési csoport is működik (HVG, 2010. szeptember 18.).
Választási biztosok Kabulban
AP/ Saurabh Das
Nem csak az erőszak tántorította el a szavazókat. Egyre kevesebb afgán hisz a demokráciában, a választásokban, és egyre többen ábrándulnak ki Hamid Karzai elnök velejéig korrupt kormányából és a Nyugat által ígért újjáépítésből. A helyi sajtó nagy terjedelemben számolt be az először a The Washington Post által megírt hírekről, amelyek szerint a kabuli kormánytagok többsége az amerikai hírszerzés (CIA) fizetési listáján szerepel. Egyre többen vélik úgy, hogy Afganisztánt a CIA, valamint a brit és a pakisztáni titkosszolgálat, az MI-6 és az ISI irányítja, Karzai pedig az ő bábjuk.
Sokan összehasonlítják a mai viszonyokat a 2001 előtti tálib rendszerrel. A szélsőséges mozgalom javára írják, hogy a mostanival ellentétben legalább nem volt korrupt, vezetői szerényen éltek és gyorsan igazságot szolgáltattak az egyszerű embereknek. Mindez a tálib ellenállás malmára hajtja a vizet, és csökkenti az esélyét annak, hogy az USA tárgyalásos úton megegyezzen a tálibokkal, és megteremtse a tisztességes kivonulás feltételeit.
A Mohamed Omár mullah által irányított Talibán belső köreiből nemrég meg is erősítették a tárgyalások elutasítását. Úgy fest tehát, hogy a békés rendezés elvetése nem pusztán propagandacélú dacolás, hanem stratégia. Mivel a tálibok biztosra veszik, hogy az USA és szövetségesei elveszítik a háborút, parancsnokaik saját tekintélyüket kockáztatnák a párbeszéddel. Ráadásul a harcosok eddig mindig árulóknak, báboknak tekintették vezéreiket, ha azok tárgyalásba bocsátkoztak, és fegyvereiket rendre ellenük fordították.
Hamid Karzai
AP/ Musadeq Sadeq
Az egyezkedés lehetőségébe vetett hitet leginkább Iszlámábád tartja fenn. A pakisztáni hadsereg például kapcsolatba lépett az egyik legerősebb tálib frakcióval, a Hakkani-hálózattal, amelynek központja a pakisztáni törzsi terület hét önálló régiójának egyikében, Észak-Vazirisztánban van, de befolyása több afganisztáni tartományra is kiterjed. Iszlámábád úgy véli, a jól képzett, 12 ezer fős sereget mozgató Hakkani-klán – illetve a gerillákat apja betegsége óta irányító Sziradzsuddin Hakkani – kulcsfontosságú lehet a tálibok és az amerikaiak közti közvetítésben. A pakisztáni kormány erre hivatkozva ellenáll az amerikai nyomásnak, és nem támadja meg Észak-Vazirisztánt, a gerillák utolsó fellegvárát, lényegében az egyetlen olyan térséget, ahol a pakisztáni hadsereg eddig nem indított felgöngyölítő akciót.
Ha az USA bármiféle alkut kötne az afgán tálibokkal, akkor pakisztáni remének szerint a pakisztáni tálibok és más, az iszlámábádi kormány ellen harcoló szélsőséges csoportok átszivárognának Afganisztánba vagy a félig India által ellenőrzött Kasmírba. Esetleg – mivel a dzsihadisták, a szent harcosok állandóan frontvonalat keresnek – Csecsenföldre vagy akár a palesztin területekre is áttehetik székhelyüket. Kasmíri felbukkanásuk azért is lehetne megnyugtató a pakisztáni állami vezetésnek, mert enyhülne a vele szembeni ellenállás, bár igencsak megnehezítené az Indiával folytatott béketárgyalásokat.
Nem valószínű azonban a különalku a Hakkani-hálózattal. Bármennyire decentralizált is a tálib mozgalom, minden frakció Omár mullahot tekinti az „igaz muszlimok” első számú vezetőjének. A feltehetőleg a pakisztáni Kvettában tartózkodó rejtélyes vallási vezető beleegyezése nélkül egyetlen tálib vezér sem működhet együtt a megszállókkal. Máskülönben azt kockáztatja, hogy kegyvesztetté válik – nemcsak a mullah, de saját harcosai szemében is. A Hakkani család ráadásul elsősorban Afganisztán délkeleti részén befolyásos, és nem tartozik a Talibán délnyugat-afganisztáni kandahári elitjébe.
Kérdés az is, mit szólna az al-Káida az amerikai–tálib kézfogóhoz. A békés rendezés jelentősen szűkítené a terrorhálózat mozgásterét, és mivel egyes vélemények szerint az al-Káidának még mindig jelentős a befolyása a tálibokra az afgán–pakisztáni határ mindkét oldalán, valószínűleg mindent megtenne, hogy aláássa az esetleges közeledést.
Pakisztáni részről még az is felmerült, hogy Szaúd-Arábia rehabilitálná Oszama bin Ladent és szaúdi körét. Asfak Pervez Kajani, a pakisztáni hadsereg parancsnoka állítólag nemrég erről tárgyalt Rijádban Abdullah királlyal. De az uralkodó aligha adna menedéket azoknak, akik a monarchia megdöntéséért harcolnak, az al-Káida pedig nemigen nyugodna meg, és vélhetően nem élne a szigorú szaúdi rend szerinti passzív életet. Azaz Iszlámábád a képtelennek tűnő diplomáciai kísérlettel megint a tárgyalásos rendezés illúzióját keltette.
Úgy tűnik, az USA-ban sem hisznek feltétlenül a tálibok megkörnyékezésének sikerében, illetve abban, hogy ehhez a Hakkani-klán segítséget tud nyújtani. A pilóta nélküli amerikai repülőgépek rendre támadják ugyanis a Hakkani-sereg gerilláit Észak-Vazirisztánban. Ha nem kívánja magát hosszabb távra elkötelezni Afganisztánban, az USA számára egyelőre egyetlen szcenárió körvonalazódik: Barack Obama elnök a helyzet decemberi újraértékelésekor a fokozatos kivonulás megkezdése mellett dönt, a Karzai-kormány sorsát pedig rábízza az egyelőre kiképzés alatt lévő afgán hadseregre.
TAHIR ALI / ISZLÁMÁBÁD
