Befejezetlen épületek, összedőlt gyaloghíd, piszok és szúnyogokkal teli pocsolyák a sportolók falujában, sorozatos lemondások, hatmilliárd dollárra duzzadt költségvetés – ilyen és hasonló megjegyzések illetik az Újdelhiben október 3-án kezdődő Nemzetközösségi Játékokat. Hogy ezek után milyenre sikeredik az egykori brit érdekszféra országainak közel hétezer sportolóját felvonultató – az olimpia után a második legnagyobb – nemzetközi viadal, nem tudni, de az előkészületek fiaskója mindenképpen sokat ront Manmohan Szingh indiai kormányfő presztízsén. Pedig Újdelhi – akárcsak Peking 2008-ban az olimpiával – éppen e játékokkal akarta megmutatni a világnak, mennyit fejlődött az utóbbi években.
A játékok körüli visszásságok a negatív külföldi megítélés mellett a hazai terepen is megnehezítik Szingh dolgát. Jóllehet a Kongresszus Párt meggyőzően nyerte a 2009-es választást, és az általa vezetett koalíció valószínűleg kihúzza 2014-es mandátuma végéig, a 77 éves politikus mindinkább elszigetelődik. Mozgásterét fokozatosan szűkíti a párton belül egyre erősebb balszárny, amelynek vezéralakja Rahul Gandhi, a történelmi família fiatal képviselője. Ha Rahul balra húzza a pragmatikus Kongresszus Pártot, az végképp aláássa Szingh amúgy is késlekedő gazdaságliberalizáló reformjait.
Végel Dániel
Pedig az elképzelés nem előzmények nélküli, közel három évtizede az 1982-es Ázsiai Játékok alapozták meg Rahul apjának, a később meggyilkolt Radzsivnak a karrierjét. Indira Gandhi kormányfő ugyanis fiára, Radzsivra bízta a szervezést, aki a sikeres játékok után két esztendővel India történetének legnagyobb többségű győzelmét aratta a Kongresszus Párt élén. Radzsiv özvegye, a pártot ma irányító Sonia és fia, Rahul azonban most távol tartotta magát a Nemzetközösségi Játékoktól, és Szingh kénytelen volt kevésbé befolyásos politikust megbízni a szervezéssel.
A kormányfő eddig sem tudta kihasználni a reformok továbbvitelére az utóbbi évek világszerte irigyelt, közel két számjegyű növekedését, a részvényárfolyamok szárnyalása által jelzett befektetői bizalmat és a 35 milliárd dolláros tőkebeáramlást. Legbátrabb reformlépése eddig az volt, hogy enyhített az üzemanyagárak állami ellenőrzésén, de nem liberalizálták például sem a pénzügyi, sem a biztosítási szektort. Nem vezették be a komoly hiánnyal küszködő állam bevételeit növelő általános forgalmi adót, nem egyszerűsítették a régi adórendszert, nem korlátozták a kedvezményeket, és nem szélesítették az adózók körét sem.
A kormány valószínűleg ezután sem vállalja a népszerűtlen intézkedéseket, mivel novembertől a 28 szövetségi állam közül hatban választást tartanak. Az infláció 10 százalékra kúszott, ami az élelmiszerek drágulása miatt leginkább az 1,3 milliárdos lakosság felét alkotó vidéki népességet sújtja. Az esetleges megszorítások azzal a veszéllyel járhatnak, hogy a Kongresszus Párt és kisebb koalíciós partnerei több államban is elveszítik tömegbázisukat.
A kormány megnyitotta ugyan az évi 150 milliárd dolláros nukleárisenergia-piacot, és külföldi cégek immár százszázalékos tulajdonban is építhetnek erőműveket, de az érdeklődés lanyha. Pedig a villamosáram-ellátás bizonytalansága sok befektetőt elriaszt, és egyre kevésbé valószínű, hogy a terveknek megfelelően két éven belül a felére csökkenhet a jelenleg többórás áramkimaradás csúcsidőben. Az elavult infrastruktúra mindinkább gátolja a gyors növekedés fenntartását. Bár India 2012–2017 között ezermilliárd dollárt szán infrastruktúrára, a bürokrácia, a korrupció, a be nem tartott határidők gátolják a fejlesztéseket.
A növekedés gátjai közé sorolják az oktatás elmaradottságát is. A lakosság több mint fele 25 éven aluli, ami bőséges munkaerő-utánpótlást jelentene, de az aktív népesség 40 százaléka írástudatlan, és 40 százalékra teszik az iskolából kimaradók arányát is. Hosszabb távon javíthat a helyzeten, hogy az idén augusztusban kötelezővé tették az ingyenes oktatást a 7–14 év közötti gyermekek számára. Gondokkal küzd a felsőoktatás is. Az évente főiskolára beiratkozott 20 millió diák mindössze 10 százaléka fejezi be tanulmányait, a következő öt évben 600 ezer diplomás is hiányozhat a munkaerőpiacról. Az indiai világcégek – így az Infosys és Wipro szoftverfejlesztők vagy a Tata konszern – saját iskolákat hoznak létre, hogy szakembereket képezzenek maguknak.
Beteg az egészségügy is, társadalombiztosítás híján nincs ingyenes ellátás. Tízezer főre 7 ágy és 6 orvos jut – sokkal kevesebb a világátlagnál. Az egészségügyi kiadások 80 százalékát a magánszférában költik el, az állam az ezermilliárd dolláros éves GDP 5 százalékát fordítja egészségügyre, ami a legalapvetőbb ellátásokra, a védőoltásokra és a járványos betegségek kezelésére is alig elég.
