Meg se álljon a dél-litvániai Grutas parkig az utazó, ha két évtizeddel a vasfüggöny lebontása és a Szovjetunió széthullása után rövid időre ismét a létező szocializmusban kívánja érezni magát. A húszhektáros szabadtéri kiállításon több mint száz nagyobb és ezernyi kisebb szobor várja a látogatókat, és bár a múzeumot nem hivatalosan Sztálinról nevezték el, pontosabb lenne a Lenin park elnevezés, hiszen Vlagyimir Iljics szoborként, festményként vagy könyvcímlapként több százszor köszön vissza a vendégeknek.
A litvániai szoborpark
Bánkuti András
Az agitációs központban a legautentikusabb a hangulat. Itt nincsenek magyarázó feliratok, a faház pontosan úgy néz ki, mint egy szovjet időkből származó propagandaközpont: a falon lelkesítő plakátok, a könyvtárban a Lenin- és Marx-összes, az előadói pódium mellett pedig az elmaradhatatlan jelenléti ív. A központi kiállításon és a két kilométeres sétaúton viszont bőséges a tájékoztatás. Litvánul, oroszul és tört angolsággal írt magyarázó lapokról tudhat meg a látogató minden rosszat Sztálinról és Leninről, és a túra végére a külföldi utazó számára is világossá válik, ki volt a szovjet rendszerben dicsőített, majd a függetlenség kivívása után lehazaárulózott Antanas Snieckus kommunista köztársasági első titkár, vagy Vincas Kapsukas, a litván kommunista párt egyik alapítója.
A Grutas-gyűjtemény több egyszerű szoborparknál: a gyerekekre a szovjet időkből származó játszótéri vasjátékokkal gondoltak, a helyi étteremben pedig vodkából, heringből, fekete kenyérből és virsliből álló „szovjet nosztalgiamenüvel” készültek. Utóbbi túl eredetire sikerült, a zöldes-rózsaszínes virslit csak az igazán vállalkozó kedvűek rendelik.
A parkot az 1980-as évek közepén kezdődött szovjet peresztrojka idején meggazdagodott litván üzletember, Villumas Malinauskas nyitotta meg 2001-ben, miután egy 1998-as aukción megvette a szobrokat az államtól. „Könnyen felejtünk, és miközben a fiatalok alig tudnak valamit a múltról, egyre többen nosztalgiáznak, hogy milyen jó volt a régi időkben. Emlékezésre akarom késztetni a látogatókat” – tartja a hatvanas éveinek közepén járó Malinauskas. Ő és családja nem szorul rá a leckére: a független Litvánia rendőrségén dolgozó apját a szovjet megszállók a második világháború után Szibériába száműzték, és bár néhány év múlva hazatérhetett, két évvel később meghalt. A szovjet időkben kétszázezer litvánt zártak szovjet börtönökbe, közülük 30 ezren meghaltak a fogságban.
