Átalakított nemzeti szimbólumokkal is meg akarja erősíteni a mianmari katonai vezetés, hogy a két évtized utáni első választással vasárnap új korszak veszi kezdetét: az 50 milliós délkelet-ázsiai országnak változik a zászlaja, a himnusza és az elnevezése. A mostani választások alapját megteremtő, két éve referendumon elfogadott új alkotmánynak megfelelően az eddigi Mianmari Államszövetségből Mianmari Államszövetségek Köztársaság lett. Ez csak kozmetikai beavatkozás ahhoz képest, hogy a katonai junta 1989-ben az ország nevét a gyarmatosítás idején ismert – és az ellenzék által máig használt – Burmáról Mianmarra módosította. A nemzeti zászló viszont teljesen megváltozott. Az 1974-től érvényes, piros alapon, a bal felső sarkában kék téglalapban a 7–7 régiót és államot jelképező 14 csillagot, egy rizskalászt és egy fogaskereket ábrázoló lobogó helyett az állami intézményekre frissiben kitűzött új zászló a szolidaritás, a béke és a nyugalom színeit jelképező sárga, zöld és piros csíkos lett, közepére pedig hatalmas fehér csillag került.
AP/ Kin Cheung
A katonai vezetés nemcsak nemzeti szimbólumokat cserélt, hanem ruhát is. A választásokon ugyanis csak civilek indulhatnak, ezért a még szolgáló vagy már nyugalomba vonult tisztek – köztük a jelenlegi kormány szinte majdnem mind a 27 minisztere – tömegesen szereltek le, hogy a juntához kötődő két politikai párt jelöltjei lehessenek. Az egyik a kormányfő, Thein Szein által létrehozott Szolidaritás és Fejlődés Uniópárt (USDP), a másik pedig a katonai hírszerzés vezetőiből verbuválódott Nemzeti Egységpárt (NUP). Az új alkotmány a hadseregnek civil álca nélkül is garantálja az eddigi korlátlan befolyás megőrzését. Az újonnan felálló 440 fős alsóházban, a 224 tagú szenátusban és az összesen 900 képviselőből álló 14 regionális önkormányzatban a helyek negyedét a fegyveres erők tagjai töltik be.
Az ellenzék, illetve kisebb pártok helyzetét nagyban megnehezíti, hogy az aspiránsok a jelöltek listájára csak három dollárnak megfelelő összeg kifizetése után kerülhetnek fel. Ez a világ egyik legszegényebb országának számító Mianmarban, ahol a lakosság túlnyomó része napi egy dollárnál kevesebből él, szinte lehetetlen feladat. A katonai vezetés arra is vigyázott, hogy az ellenzéki pártoknak csak három hetük legyen a jelöltállításra, ami jó néhány politikai erőt, köztük a lakosság 40 százalékát adó kisebbségek pártjait eleve meggátolta abban, hogy indulhassanak.
Az is a junta malmára hajtja a vizet, hogy az ellenzék nemcsak kicsi és erőtlen, de megosztott is. A legnagyobb ellenzéki párt, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) bojkottálja a választásokat. Az új alkotmány értelmében olyan párt nem indulhat ugyanis a választásokon, amelynek akár csak egy tagja is a büntetését tölti. Márpedig az NLD vezetőjét, a Nobel-békedíjas Aung San Suu Kyit a katonai junta az utóbbi 20 évből 15 évben házi őrizetben, több száz tagját pedig börtönben tartja. Őket a pártnak ki kellett volna zárnia, ha indulni szeretett volna. Suu Kyi pártjának egy része nem értett egyet a távolmaradással, és Nemzeti Demokrata Erő (NDF) néven új politikai alakulatot hozott létre, és ringbe szállt. Igaz, az erejéből csak arra telik, hogy 153 jelöltet indítson az 1173 megszerezhető mandátumért. A lakosság körében rendkívül népszerű Suu Kyi kezdetben a választások bojkottjára szólított fel, de miután ezért börtönbüntetés jár, újabban csak annyit mond, hogy nem kíván élni szavazati jogával.
A választókörzetek döntő hányadában csak a két katonai párt jelöltje verseng egymással, és a szavazók csupán azt mérlegelhetik, az országot az 1962-es puccs óta vaskézzel vezető hadsereg idősebb vagy fiatalabb generációját részesítsék-e előnyben. Az USDP és az NUP között ugyanis mindössze ennyi a különbség. A diktatúra szája íze szerint írt alkotmány miatt az országot államfőként 1992 óta irányító Than Shwe tábornok méltán számíthat arra, hogy megőrzi hatalmát, az új államfő személyéről ugyanis a választások után felálló, ötéves mandátumú törvényhozás két házának képviselőiből alakuló testület dönt.
S. Takács András
Nem mintha a választási győzelem bármire is garancia lenne Mianmarban: legutóbb, 1990-ben hiába nyert elsöprő többséggel az NLD, az eredményt a katonai junta figyelmen kívül hagyta, és hogy efféle fiaskó még egyszer ne fordulhasson elő, azóta inkább nem írt ki választásokat. Burmában bármikor bármi, és annak az ellenkezője is megtörténhet – mesélte valamennyi interjúalanyunk, amikor inkognitóban forgattuk a Spektrum tévé számára készült dokumentumfilmünket a délkelet-ázsiai országban, ahová újságírókat nemhogy a választások idején, de máskor sem engednek be. Az utóbbi bő két évtizedben a hadsereg által keményen levert és megtorolt három felkelést is megpróbálták eltitkolni, sikertelenül. Legutóbb 2007-ben a 300–500 százalékos üzemanyagár-emelések miatt békésen tiltakozó szerzeteseket öltek meg, illetve zártak börtönbe.
A három felkelésben részt vett egyik szerzetes szerint sem ő, sem társai nincsenek biztonságban. Ő maga a politikai múltja miatt állt szerzetesnek, remélve, hogy kikerül a junta látóköréből. De annyi ellenzéki aktivista követte a példáját, hogy mára a szerzetesrendek is gyanúsak lettek, és nem jelentenek igazán védelmet. Lázadásukról sem tudott volna a világ, ha a Burma Demokratikus Hangja nevű földalatti szervezet titokban nem rögzítette volna a véres eseményeket. Egy kis tó közepén, vízibiciklizés közben mesélt nekünk a szervezet egyik aktivistája a már-már orwelli helyi viszonyokról, a börtönökben alkalmazott válogatott kínzásokról. Az ellenzékiek megpróbálnak felkészülni arra, hogy ha elkapják őket, legyen elég erejük nem elárulni a többieket. Úgy építették fel a szervezetüket, hogy mindenki keveset tud a másikról. Néhány fős sejtekhez közvetítőn keresztül jutnak el az utasítások; ellenzéki tevékenységért legalább 17 év börtön jár.
A junta mindenáron el akarja szigetelni a lakosságot a külvilágtól, nem törődik a nemzetközi szankciókkal, mert akadnak támogatói. Kína kifejezetten jószomszédi viszonyra törekszik a nyersanyagkincsben és kitermelhető trópusi erdőkben gazdag Mianmarral, de számos környező országnak is megfelel a kiszámítható diktatúra, és aligha látna szívesen ezzel szemben sokszínű demokráciát, illetve a társadalmi rétegződéshez vezető piacgazdaságot. A lakosság eközben retteg, hogy elveszíti azt a keveset is, amije van, és csak reméli, egyszer jobb lesz a helyzet.
S. TAKÁCS ANDRÁS,
CSEKE ESZTER / MIANMAR
