hvg.hu: Miért írtál könyvet Afganisztánról?

Szlankó Bálint: A Magyar Honvédség a második világháború óta először egy valódi háborúban vesz részt, ahol lőnek a magyar katonákra, ők meg visszalőnek. Hadműveleteket folytatnak egy távoli országban, miközben erről a magyar közvélemény alig értesül. Részben azért nem, mert a Magyar Honvédség vezetése sem teszi ki az ablakba azt, ami Afganisztánban zajlik, részben pedig azért, mert a magyar újságírók többsége ezzel a dologgal nem foglalkozik. Volt tehát egy űr, amit úgy gondoltam, hogy a tudósításokkal és végül a könyvvel betöltök. Úgyszólván közszolgálati kötelezettséget éreztem erre.

hvg.hu: A honvédség miért nem fordít nagyobb energiát arra, hogy a közvélemény megismerhesse, mi folyik ott a magyarokkal?

Szlankó Bálint: Több oka is van ennek. Egyfelől a katonai vezetésnek a legfontosabb a magyar katonák biztonsága és azt gondolják - jól vagy rosszul, ezt mindenki döntse el maga -, hogy az óvatos kommunikáció a biztonságot szolgálja. Ez végül is egy tiszteletreméltó szakmai megfontolás. Másrészt van egy politikai oldala is a dolognak, mégpedig az, hogy Magyarországon nehéz elmagyarázni a közvéleménynek azt, miért vagyunk egyáltalán Afganisztánban, miért költjük ott az adófizetők pénzét, és miért kockáztatjuk a katonáink életét. Úgy tűnik, a politikusok azt gondolják, hogy ez egy érzékeny kérdés, és minél kevesebb a figyelem, annál könnyebb megoldani a kinti feladatokat, amely természetesen NATO-tagságunkból eredő kötelezettség. Harmadsorban a klasszikus, ügyetlen kommunikáció is okolható mindezért, elég csak megnézni, hogy néz ki a honvedelem.hu.

Flickr / Szlankó Bálint

hvg.hu: Ellentétben az amerikaiak kommunikációjával.

Szlankó Bálint: Igen. De ők, mint mindenben, elképesztő profik. Az amerikai hadseregnek például van egy olyan programja, melynek keretében fizetik azoknak az újságíróknak a költségeit Afganisztánon belül, akik odamennek, hogy a katonákról írjanak. Az amerikaiak nagyon nyílt politikát folytatnak e téren. Ez a módszer beválik: az amerikai lapokban nagyon jó sajtója van a hadseregnek.

hvg.hu: A magyar szempontból te ellenpélda vagy, hiszen a honvédség segítséget nyújtott a könyved megírásában. Cserébe cenzúráztak?

Szlankó Bálint: Nem. Az elején kötöttünk egy megállapodást: azzal csinálhattam interjút, akivel akarok, és elmehettem a katonákhoz, részt vehettem a a műveleteken. Annyit kértek csak cserébe, hogy mutassam meg majd a szöveget. De nem azért, hogy alávessem magamat egy cenzúrának, hanem azért, mert egy ilyen konzultációs mechanizmusban egyeztünk meg. Ennek a lényege az volt, hogy ők – a szöveg ismeretében – javasolhatnak bizonyos módosításokat, de majd én eldöntöm, hogy azokat elfogadom-e vagy sem. Végül csak bagatell módosításokat javasoltak. Például azt, hogy fésüljem egy kicsit át a katonák nyilatkozatait, mert túl sokat káromkodnak. De aki elolvassa a könyvet, meggyőződhet róla, hogy számtalan érzékeny téma benne van. Például a felszerelési hiányosságoktól kezdve azon hadműveletek vérfagyasztó részleteiig, amikben a magyar katonák részt vettek. Soha nem akarták ezeket eltitkoltatni velem. Sőt, abszolút együttműködtek, maximálisan korrektek voltak.

Flickr / Szlankó Bálint

hvg.hu: Mennyiben tekinted tényfeltárónak ezt a könyvet?

Szlankó Bálint: Annyiban mindenképpen az, hogy olyan dolgokat írtam meg benne, amelyekről eddig a nagyközönség nem tudott, elsősorban hogy a magyar katonák harcolnak is. Két alakulat is komoly hadműveletekben, az ellenség felderítésében és megsemmisítésében vesz részt, a tálibokkal harcol. Van egy különleges műveleti csoport, amelynek tagjai a legdurvább műveleteket hajtják végre az afgán és amerikai partnerekkel együtt. Helikopterekről ugranak le, éjszaka rátörnek tálib főnökökre, szóval a legkeményebb, filmekbe illő elrablós akciókat csinálják.

hvg.hu: Hozzájuk mennyire fértél közel?

Szlankó Bálint: Semennyire. Ez volt az a pont, ahol a HM meghúzta a vonalat, mondván, hogy ez egy különleges alakulat. Ezt a többi ország is hasonlóképpen csinálja, a speciális erők kommunikációjával kapcsolatban ez a gyakorlat. Ugyanez a titkolózás övezi például az Oszama bin Ladent megölő amerikai SEAL-t vagy a Delta Force-t is. Persze azért erről is van egy fejezet a könyvben, mert ha valaki kitartó, ezt-azt megtud róluk.

Flickr / Szlankó Bálint

hvg.hu: Milyen módszerrel dolgoztál és mennyi időt voltál kint?

Szlankó Bálint: Összesen nettó hét hónapot, 2008 és 2011 között. Ennek egy részét “magamban” töltöttem, mászkáltam egy tolmáccsal, az afgánokkal beszélgettem, róluk csináltam riportokat. Aztán 2009-ben elkezdtem az amerikai katonákkal mászkálni a már említett program keretében, velük töltöttem három-négy hetet alkalmanként. Aztán 2010-től a magyar katonákkal voltam, összesen öt-hat hetet.

hvg.hu: Hogy érezted magad velük? Könnyen elfogadtak?

Szlankó Bálint: Amikor elkezdtem csinálni ezt az egészet, akkor Afganisztán érdekelt nagyon. A Magyar Honvédség inkább csak apropó volt, hogy oda mehessek. De ahogy előrehaladtam a munkában, egyre jobban érdekelt a honvédség és egyre kevésbé Afganisztán. Nekem nagyon bejöttek a katonák. Elég nyers közeg, de nagyon valódi. Úgy éreztem, közöttük élve igazi sztorikat kapok. Sokkal izgalmasabb volt, mint bármi, amit eddig csináltam. Jól kijöttem velük, úgy éreztem, hogy néhány nap után befogadtak.

Flickr / Szlankó Bálint

hvg.hu: Mit viselnek nehezen?

Szlankó Bálint: Nem érzik a hátuk mögött a közvélemény támogatását. Van egy olyan érzésük, hogy a közvélemény egy jelentős része zsoldosként tekint rájuk, akikre nem kell hősként felnézni, ha netán meghalnak odakint. Ezt én is felháborítónak tartom. Valóban megfizetik őket, de ez a munkahelyük. A postásokat is megfizetik, nincs ingyenmunka. Ráadásul ők annak tudatában mennek ki, hogy ez egy nagyon veszélyes munka, mégis megcsinálják. Sokat közülük küldenek, parancsra mennek, nem önszántukból.

hvg.hu: Találkoztál olyan magyar katonával, aki utálta az egészet és legszívesebben hazajött volna?

Szlankó Bálint: Nem. Csak olyannal találkoztam, aki azt mondta, hogy egyszer neki elég volt ez, mert ahhoz túl veszélyes volt, hogy visszajöjjön. De amikor idehaza találkoztam velük, akkor szinte egytől-egyig arról beszéltek, hogy visszamennének. Mégiscsak a misszióban érzik magukat katonának. Ott, ha nem is mindennap, de valódi katonai feladatokat hajtanak végre.

Flickr / Szlankó Bálint

hvg.hu: Hogyan tekintenek a magyarokra a külföldiek odakint?

Szlankó Bálint: Ez alakulatoktól függ. Volt olyan vegyes alakulat, amely magyar és amerikai tagokból állt, ők nem találták meg egymással a hangot, nagyon összevesztek, a végén szét is választották őket. De más alakulatokban - éppen ellenkezőleg - nagyon jól kijöttek a magyarok és az amerikaiak. Összességében szerintem nagyon jó a viszonyuk a magyaroknak a külföldiekkel. Inkább csak a nyelvismeret jelent problémát. De láttam kifejezetten jó példát is. Volt például egy magyar tiszt, aki az Egyesült Államokban Ranger iskolába járt, ami nagyon kemény kiképzés. Amikor ezt az amerikaiak megtudták, akkor meglehetősen nőtt a tekintélye köztük, ugyanis minden amerikai tisztet beiratnak Ranger iskolába, de a legtöbbjük megbukik.

hvg.hu: Voltál életveszélyben?

Szlankó Bálint: Elég szerencsés voltam, közvetlen tűzharcba csak egyszer kerültem. Sok tüzérségi tüzet kaptam, az borzasztó. Ilyenkor egy aknavetővel lőnek, és nem tudsz mit csinálni, csak feküdni a földön, és reménykedni, hogy nem találnak el. Egyszer egy közös afgán-amerikai konvojban utaztunk. Előttünk egy nyitott tetejű, páncélozott Humvee haladt körülbelül harminc méterre, ami ráhajtott egy házilag megbuherált harckocsiaknára. Fölrobbant és teljesen megsemmisült. Öten ültek benne, ketten azonnal meghaltak. Az egyik srác kiugrott a tűzből, dobálta le magáról a ruháit. Az amerikaiak azonnal kiszálltak a kocsiból, és elkezdték ápolni a sebesülteket. Húsz perccel később tüzet nyitottak ránk, de nem nagyon lehetett látni, hogy honnan. Kialakult egy öt-tíz percig tartó lövöldözés, az egyik tálib támadót lelőtték, a másik elmenekült. Aztán hazamentünk.

Flickr / Szlankó Bálint