A szabadságot követelő arab felkelések kárvallottja lehet Pakisztán, a szélsőséges iszlamisták és az al-Káida egyik utolsó célpontja. Az Oszama bin Laden által létrehozott terrorhálózat vagy más militáns szervezet – Moammer Kadhafi vádjaival ellentétben – feltehetően semmilyen szerepet nem játszott a líbiai polgárháborúban, a tunéziai vagy az egyiptomi forradalomban. A két utóbbi ország diktátora lényegében erőszak nélkül távozott a hatalomból, cáfolva az al-Káida legfontosabb tantételét, hogy a despota rezsimeket csak vérrel és terrorral lehet megdönteni. Ajman al-Zavahri, az al-Káida egyiptomi alvezére már 2009-ben megjelent, A reggel és a lámpás című könyvében Iszlámábádot helyezte a célkeresztbe, illegitimnek nevezve a pakisztáni államot, amelynek elpusztítására nyomban fel is szólított.

A Pakisztáni – új nevén: Pastu – Talibán oltalmát élvező Zavahri fenyegetése az idén testet öltött. Két politikai gyilkosság is jelezte, hogy a harcias és szélsőséges iszlám gyökeret vert a társadalomban. Januárban Szalman Taszír pandzsábi kormányzót ölték meg, március elején pedig Sahbaz Batti kisebbségi minisztert. Mindkettőnek ugyanazért kellett meghalnia: élesen kikeltek az istenkáromlásról szóló törvény ellen, amely halálbüntetést tesz lehetővé az iszlám vagy Mohamed próféta megsértéséért.
A törvény tavaly novemberben került ismét előtérbe, miután halálra ítéltek egy négygyermekes keresztény anyát, aki szomszédai szerint megsértette a prófétát. Batti, a kormány egyetlen keresztény minisztere és a muszlim Taszír az elítélt védelmére kelt, és ezért tüntetéseken, mecsetekben és televíziós műsorokban nyíltan a fejüket követelték. Pandzsáb liberális kormányzóját saját testőre lőtte agyon, 26 golyót eresztve belé. Országszerte félezer vallási vezető helyeselte a gyilkos tettét, a bíróságra menet rózsaszirmokat szórtak a fejére, a lapokban pedig mosolygó, önelégült képe jelent meg.
A gyarmati időkből származó istenkáromlás-törvénybe az 1980-as években vették be a halálbüntetést. A jogszabály alapján 1986 óta közel ezer embert ítéltek el, akinek a fele muszlim volt, a többi az iszlám egyik kiközösített ágához tartozó ahmadi, illetve keresztény és hindu, miközben a vallási kisebbségek – a síitákat nem számítva – csupán a népesség 5 százalékát adják. Bár halálbüntetést ritkán szabtak ki, már a megbélyegzés is veszélyes, hiszen pakisztáni jogvédők szerint az utóbbi 25 évben a börtönbüntetésre ítéltek közül 34-et gyilkoltak meg önbíráskodók. A törvény körüli vitát újragerjesztő eset főszereplőjének, a keresztény anyának a fejére egy pesavári mullah máris hatezer dolláros vérdíjat tűzött ki. A Batti elleni merényletet az eddig kevésbé ismert Pandzsábi Talibán vállalta magára. Bár elemzők az etnikai háttér és a földrajzi eltérés miatt megkülönböztetik a pastukra épülő és az ország északnyugati, félautonóm törzsi területén beágyazott Pastu Talibánt az Indiával szemben Kasmírért folyó harcban edződött, szaúdi pénzből finanszírozott Pandzsábi Talibántól, a két szervezet egyre szorosabb kapcsolatot épít ki egymással és az al-Káidával.
Zavahri pamfletjeit mind szélesebb körben osztogatják az ország négy tartománya közül a leggazdagabbnak számító Pandzsábban. Az Öböl menti arab monarchiákból akadálytalanul érkezik a támogatás, mivel Pandzsáb a gazdag arabok egyik kedvelt üdülőhelye, a tartomány pedig bővelkedik pénzzel kitömött vallási intézményekben. A Pandzsábi Talibán sokkal nagyobb veszélyt jelent pastu testvérszervezeténél a pakisztáni államra, hiszen a 120 milliós lakosság háromötöde az Indiával határos tartományban él.

A hatóságok egyfolytában azt szajkózzák, hogy egyedi esetekről van szó, de közben Pakisztán kultúráját egyre jobban áthatják a keményvonalas nézetek az iskolai tantervektől a médián át a mecsetekig. 1947-ben, a függetlenség elnyerésének évében mindössze 137 medresze, vallási iskola működött az országban, mára 20 ezerre nőtt a számuk. Háromnegyedük – állítják szakértők – fundamentalista nézeteket hirdet, és legalább a tizedük valamilyen militáns szervezethez köthető.
Az országban egyre gyakoribbak az öngyilkos merényletek, és a kamikazék között mind több a tizenéves. A Pastu Talibán által vállalt és az északnyugati Mardan város katonai bázisán februárban elkövetett, 31 kadét életét kioltó akciót egy 12–15 éves fiú követte el. Az állami oktatási rendszer hiányosságai miatt a szegényebb családok a medreszékbe küldik fiaikat, ahol azok öt–tíz év alatt agymosáson mennek át. A tanulók csak néhány nevelővel találkoznak, nem mehetnek az iskola falain kívülre, így a világ és a biztonság számukra a medresze és az ott tanultak.
Veszélybe került Pakisztán liberális alapító atyjának, az iszlám által tiltott disznóhúst kedvelő Mohamed Ali Dzsinnának a víziója, hogy országa a szubkontinens muszlimjainak világi és toleráns otthona lesz. Úgy tűnik, inkább az egy nemzedékkel később fellépett Abul Ala Maududi radikális muszlim teológus elképzelése valósult meg. Az 1970-es évektől az akkor még kicsiny fundamentalista lobbi támogatásáért cserébe Zulfikar Ali Bhutto kormányfő bevezette a muszlim törvénykezést, betiltotta az alkoholt, a szerencsejátékot, bezáratta az éjszakai klubokat, és eretneknek nyilvánította az ahmadija szektát.
A Bhutto hatalmát 1977-ben puccsal megdöntő Ziaul Hakk hadseregparancsnok – ugyancsak a szélsőségesek politikai támogatásának reményében – folytatta az iszlamizálást. Felállíttatta a vallási bíróságokat, a közalkalmazottaknak kötelezővé tette az imádkozást, és az ájtatosság önéletrajzi adattá vált. Az iszlámellenesnek tartott könyveket betiltották, a hadsereg tisztjeinek kötelező olvasmánnyá tették a terrort magasztaló, A háború a Korán alapján című művet. A szélsőséges nézetek átitatták a hírhedt pakisztáni titkosszolgálatot, az ISI-t is, amely kapcsolatban áll a pastu és a pandzsábi tálibokkal.
A pakisztániak lelkéért folyó harc új szakaszba érkezett. Bár sem a katonai, sem a polgári kormányzatok nem voltak képesek orvosolni a gazdasági és szociális bajokat, a liberálisok mégis harsányan és érvelve emelték fel hangjukat az intolerancia ellen. Mostanában azonban a csend és a félelem kezd meghatározóvá válni.