Ugrás az ismeretlenbe a nyugati katonai beavatkozás a líbiai polgárháborúba, de az egyik utolsó kísérletnek is tekinthető az arab világ feletti befolyás megőrzésére.
Meglepő volt, ahogy hosszas nemzetközi vacillálás után az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) ripsz-ropsz meghozta a döntést a líbiai légtértilalmi övezetről. A nekilendülést magyarázhatja, hogy Moammer Kadhafi ezredes erői már Bengázit fenyegették, a kilőtt tankok roncsai a felkelők fővárosától alig néhány kilométerre füstölögtek. Az amerikai, francia és brit támadások a líbiai légierőt és a légelhárító rendszereket tették tönkre, az akció első fázisa – mint az utóbbi évtized nyugati, illetve főként amerikai katonai beavatkozásai, így az iraki és az afganisztáni invázió esetében – most is simán ment.
A folytatás viszont többismeretlenes egyenletre hasonlít, az akció mozgatórugói legalább annyira sokrétűek és bizonytalanok, mint a várható következmények. Kadhafi szárazföldi ereje, különösen a tüzérsége ép maradt, jó részét lakott területekre menekítették, élőpajzsként használva a lakosságot, így a nyugati gépek jelentős civil áldozatok nélkül aligha bombázhatják. Kérdés, a lázadók képesek lesznek-e újjászervezni magukat, és külső segítség nélkül legyőzni a 41 éve regnáló diktátort. Kadhafi kemény ellenfél, nyilván arra játszik, hogy elhúzza a háborút, és esélyt teremtsen a tárgyalásos rendezésre.
Sok múlik azon, hogy támogatói mennyire hűek a líbiai vezérhez. A nagy túlélő és manipulátor hírében álló ezredes az évek során mindig más és más potentátjaival végeztette el a piszkos munkát, legszűkebb környezetében mindenkinek a kezéhez vér tapad. Arra is ügyel, hogy üzleti, ideológiai és politikai rivalizálással ossza meg belső körét. A tőle függő elit az esetleges ellenzéki leszámolástól félve tarthat ki mellette. De a túlélés reménye – ha nem is a diktátor legszűkebb környezetében – arra ösztönözhet, hogy puccsot hajtsanak végre ellene, francia politikai körökben ez a kívánság el is hangzott. Musza Kusza líbiai külügyminiszter állítólag már nyíltan bírálta a tripoli vezetést a lázadókkal szembeni fellépés miatt.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy miközben az ENSZ BT határozata a polgári lakosság védelme érdekében engedélyezte a katonai fellépést, Párizsban, Londonban és Washingtonban kvázi rezsimváltásról beszélnek. De ha az ezredes nem bukik meg, akkor a nyugati beavatkozás kudarc lesz, különösen, ha Kadhafi a polgári lakosságon áll bosszút – amivel nyíltan fenyegetőzik is. Vajon a Nyugat rászánja-e magát a határozottabb beavatkozásra, amihez láthatóan nem fűlik a foga?
Sőt még a légtérzárlat, illetve Kadhafi szárazföldi erőinek sakkban tartása sem garantált hosszabb távon. A gazdasági válság miatt Franciaország és Nagy-Britannia a védelmi kiadások csökkentésére készül, márpedig a líbiai légtér ellenőrzése heti 150 millió dollárt emészt fel. Az USA sem szívesen bonyolódna bele Irak és Afganisztán után újabb katonai konfliktusba, ráadásul szintén faragni akar – öt év alatt 78 milliárd dollárt – a hadikiadásokon. Kedden már arról is éles vita alakult ki a NATO-ban, hogy ki vezesse a katonai hadműveleteket, amelyek irányításától Washington szabadulni akar. Az akció ráadásul elhúzódhat. A NATO folyamatos szerbiai bombázását például Szlobodan Milosevics elnök 1999-ben hat hétig bírta, és csak akkor vonta ki erőit Koszovóból, holott a Nyugat arra számított, hogy napok alatt beadja a derekát.
A zsákutca lehetőségét Mike Mullen, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke is elismerte. Könnyen lehet, hogy Líbia kettészakad, és a frontvonalak megmerevednek a Kadhafi által ellenőrzött nyugati és az ellenzéki irányítás alatt álló keleti országrészek között. Az amerikaiak és az európaiak számára szerencsés esetben az ország középső részén lévő kőolajmezők a lázadók kezén maradnak, és az esetleges átmeneti nyugalomban újra megindulhat az olajexport Európa felé.
Bár nem világos a hosszabb távú stratégia, a nyugati hatalmakat morális okok is vezethették, amikor a beavatkozás mellett döntöttek. Ha Kadhafi eltiporja a felkelést, a bosszú alighanem sokak életébe kerül. A légtérzárlat támogatói emlékeztettek például az 1995-ös boszniai és az 1994-es ruandai mészárlásokra, amikor későn, illetve egyáltalán nem avatkoztak be a nagyhatalmak. Nicolas Sarkozy francia elnök, a beavatkozás motorja talán azt is feledtetni akarta, hogy Párizs – az európai hatalmak közül nem egyedüliként – támogatta az arab despotákat.
A nyugati katonai beavatkozás általánosabb üzenetet is hordoz. A helyükön lévő térségbeli uralkodók és elnökök saját hatalmukat féltve nem szívesen látnák Kadhafi kikényszerített távozását, de az arab közvélemény a felkelések melletti nyugati kiállásként értékelheti a líbiai ellenzék támogatását. Ez a kettősség lehet amögött is, hogy az Arab Liga kezdetben támogatta a légtérzárlatot, pár nap múlva viszont már igyekezett visszatáncolni. A Nyugat eddig nem foglalt határozottan állást a három hónapja kezdődött arab forradalmak kérdésében – őrlődve a stabilitáshoz és a biztonságos olajszállításokhoz kötődő érdeke, valamint a demokratikus elvek között –, most aztán egyértelműen a változás mellett tette le a garast.
A katonai fellépés kétélű fegyver. Ha a Nyugat a líbiai felkelőknek segít, felmerül a kérdés, beavatkozik-e például Jemenben, ahol a líbiaihoz hasonló káosz kezd kialakulni. Vagy Bahreinben, ahol a szaúdi katonai bevonulás révén ugyancsak jelentős szerephez jutottak a külföldi fegyverek – csak éppen a felkelés leverése érdekében. Az eddig kizárólag belső indíttatásból, alulról szerveződő arab tiltakozások, felkelések, forradalmak már nem függetlenek a külső katonai erőktől és politikai befolyástól.
A Nyugat talán felismerte, hogy el kell engednie az évtizedekig támogatott zsarnokok kezét, hogy befolyását vagy annak egy részét megőrizze az újonnan alakult kormányoknál. A modernizáció, a távközlés és a média, a globalizáció és az iszlamizáció főként a fiatalok körében olyan kritikus tömeget hozott létre, amely elemi erővel tört a felszínre, megrengetve a gyarmati uralom után, az 1950-es években kialakult közel-keleti hatalmi viszonyokat. Ezt a régi rendet a Nyugat – elsősorban az USA – hat évtizeden át irányítani tudta, viszonylagos békét és nyugalmat teremtve posztkolonialista érdekszférájában. Az akár évek alatt kialakuló új arab világban azonban a nyugati befolyás minden bizonnyal gyengülésnek indul, Washington stabilizáló szerepe mérséklődik.
A Kadhafi elleni háborúval a Nyugat kockázatos játszmába kezdett. Galvanizálhatja például az eddig viszonylag békés algériai elégedetlenkedőket – diákokat, rendőröket, közalkalmazottakat, értelmiségieket –, akikhez a minap országszerte százezer imám csatlakozott. Algéria Líbiánál is nagyobb kőolaj- és földgázszállítója Európának, bármilyen esetleges zavargás vagy felkelés komoly gondokat okozhat a vén kontinensnek is. De az igazi kérdés az, hogy Szaúd-Arábia meg tudja-e őrizni társadalmi békéjét a forrongó környezetben. Ha nem, akkor a legnagyobb kőolaj-exportáló ország felfordulása az egész világra kihathat.
A politikai-gazdasági érdekek és a morális elvek valamiféle eredőjeként kialakuló nyugati politikát erőteljesen bírálta Kína és Oroszország. Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök – lényegében Kadhafi szavait megismételve – a középkori keresztes hadjáratokra mozgósító felhívásokhoz hasonlította az ENSZ BT határozatát, amely a kormányfő kijelentését bíráló Dmitrij Medvegyev államfő szerint viszont összességében az orosz helyzetértékelést is tükrözi. Moszkva és Peking amúgy tartózkodott a líbiai beavatkozást lehetővé tevő BT-határozat megszavazásakor. Nyilvánvaló, hogy mindkét ország vezetői több közönségnek játszanak egyszerre: nem akarják magukra haragítani a helyükön lévő uralkodókat, de az arab utcát sem. Kína kőolajimportjának fele tavaly a térségből érkezett, ahol gazdasági befolyása is egyre jelentősebb, de diplomáciai súlya kisebb, katonai szerepet pedig egyáltalán nem vállal. A Nyugat katonai fellépése erre az ellentmondásra is emlékeztetheti Kínát.
KERESZTES IMRE
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
