Mérlegen a történelem

Bagdadot al-Manszúr építtette, Huszein dédelgette – hangzott a hivatalos szólam Irak 2003-as amerikai inváziója előtt. A propaganda arra utalt, hogy Dzsafár al-Manszúr abbászida kalifa 762-ben alapította a várost a Tigris partján, és a muszlim világ egykori központjának dicsőségét a XX. században Szaddám Huszein fényezte még tovább. Most, hogy kilenc év után az utolsó amerikai katona is elhagyta Irakot, a mondás kissé megváltozott: Bagdadot al-Manszúr építtette, Huszein megalázta, az amerikaiak pedig lerombolták. A változtatás egyértelműen utal Irak amerikai megszállásának vegyes értékelésére. Az USA véget vetett a legújabb kor egyik legbrutálisabb diktatúrájának, de az ország sorsa bizonytalanabb, mint évtizedek óta bármikor.

Van demokrácia, gyülekezési és szólásszabadság, szabad választás – értékeli általában az utca embere. Számos újság és tévécsatorna indult, pártokat és civil szervezeteket alapítottak. De hogy az iraki rendszer lenne a közel-keleti demokrácia modellje – ahogy George W. Bush, a háborút elindító előző amerikai elnök mondta –, azt maguk az irakiak is kétlik. Az invázió és a megszállás alatt több mint százezer iraki civil, tízezer iraki katona halt meg, a koalíciós veszteség meghaladja a 4800-at, ebből csaknem 4500 amerikai. Az USA elköltött ezermilliárd dollárt, a kiadások kétharmada katonai célokra ment. Ilyen emberi és anyagi áldozatok után az irakiak olyan országot kaptak vissza, amelyben nincs ugyan háború, de béke sem.

Csökkent az erőszak 2006 óta, amikor az ország a polgárháború szélén táncolt, de még az idén is havonta félezer öngyilkos merénylet, bomba- vagy rakétatámadás történt. Az erőszak főként az al-Káida helyi szervezetei és síita milíciák számlájára írható. Az irakiak azonban úgy vélik, hogy az amerikaiak is óriási pusztítást végeztek, aminek jelképe az ország Hirosimájának nevezett, a fővárostól nyugatra lévő Faludzsa. A városban – amelyet az amerikaiak porig romboltak a szunnita gerillák kifüstölése során – a csillagos-sávos zászló elégetésével ünnepelték, hogy a hétvégén az utolsó amerikai konvoj is átlépte az iraki–kuvaiti határt.

Rendkívül súlyos károkat okoztak a bagdadi Abu Graib börtönben történt amerikai visszaélések, és ezzel még messze nem ért véget a megszállók sötét múltjának leleplezése. A napokban kerültek elő egy roncstelepről azok az elveszettnek vagy megsemmisítettnek hitt titkos iratok, amelyek a 2005-ös haditai mészárlásról szólnak. Az Eufrátesz melletti városban tengerészgyalogosok két tucat irakit gyilkoltak le kegyetlenül, azóta sem ítéltek el senkit az ügyben. Az incidens nemcsak ennek a háborúnak a különös embertelenségére mutat rá, hanem döntő jelentőséggel bírt az USA iránti mély bizalmatlanság kialakulásában is.

A segítő szándékkal érkezett megszállók és az irakiak közti viszonyt tovább rontotta, hogy az amerikaiakkal együttműködő helyiek – a tolmácsoktól a sofőrökig – magukra maradtak. A ma is halálos fenyegetések közepette élők egy-másfél évig elhúzódó bürokratikus eljárás végén kaphatnak bebocsátást az USA-ba. De nem járt elégtétel a Huszein-éra áldozatainak sem. Becslések szerint akár egymillió ember is végezhette valamelyik tömegsírban, közülük egyet sem azonosítottak, mert a minisztériumok, valamint a legnagyobb sérelmeket elszenvedett síiták és kurdok képtelenek megegyezni az eljárásról. Az iraki társadalom nem számolt el a saját múltjával sem, amely ma is kísért.

Az elmúlt rendszerben uralkodó kisebbségi szunniták, a hatalmat jelenleg birtokló többségi síiták és az északon önállósodó kurdok gyanakvással, féltékenységgel és félelemmel tekintenek egymásra. A vallási és etnikai ellentétek miatt az állam és a politikai rendszer szinte működésképtelen. Sem a határokról, sem az olajvagyon elosztásáról nem sikerült megállapodnia a bagdadi kormánynak és az északi kurd autonómiának. A szunniták pedig egyáltalán nem érzik magukat biztonságban, ezért több szunnita tartomány is az alkotmány által biztosított autonómiáért folyamodott, aminek megadását Núri al-Maliki központi kormánya szabotálja.

Órákkal az után, hogy az amerikaiak kitették a lábukat Irakból, a miniszterelnök bizalmatlansági indítványt nyújtott be a parlamentben egyik helyettese, Száleh al-Mutlak ellen, Tarik al-Hasemi alelnök ellen pedig elfogatóparancsot adtak ki. A két legmagasabb rangú szunnita politikussal szembeni fellépés is mutatja, hogy nincs megbékélés az iszlám két legnagyobb ágához tartozó közösségek között. A szunniták egyre inkább panaszkodnak Maliki önkényes hatalomgyakorlására, és aggódnak, amiért a síiták az általuk lakott területeken vallási zászlóikat tűzik ki, és mindent saját mártírjaikról neveznek el. Az utóbbi napokban tartott síita ünnep, az asúra alatt elkövetett halálos merényletek ugyanakkor azt is mutatják, hogy bizonyos szunnita körök – akár a volt Baath Párt maradványai – újra fel akarják korbácsolni a vallási ellentéteket.

A Maliki kormányában meghatározó síita pártok között sincs összhang, ami megbénítja a kabinet munkáját, a fontos törvények elfogadásra várnak. Ugyancsak a bagdadi utca véleménye, hogy ha az amerikaiak elhozták is a demokráciát, az iraki politikusok aláássák azt. Az arab tavasz hatására Irakban is tüntettek, de elsősorban a korrupció és a csapnivaló állami szolgáltatások miatt. Még mindig sokakat sújtanak a naponta több órán át tartó víz- és áramkimaradások, az élet normális menetét akadályozzák a rendszeres biztonsági rajtaütések és a katonai ellenőrző pontok. A munkanélküliség 15 százalékos, további 28 százalék részmunkaidős, a 30 milliós lakosság negyede szegénységben él. A multik – mint például a brit–holland Royal Dutch Shell, a brit BP olajtársaság vagy a HSBC bank – valószínűleg maradnak, hacsak nem romlik drasztikusan a biztonság. De a befektetői hangulat rossz: míg a kormány a 2014-ig szóló ötéves terv keretében 86 milliárd dollár külföldi befektetést vár, az idei első félévben alig 6 milliárd érkezett.

Az amerikaiak távozásával a katonailag rendkívül meggyengült Irakot valószínűleg nem fenyegeti ellenséges külső beavatkozás, hiszen – ha ez év végével lejár is a kétoldalú védelmi megállapodás – Washington nyilván kötelezettséget érez Irak iránt. De a síita Irán, a szunnita Szaúd-Arábia és a jelentős kurd kisebbséggel bíró Törökország érvényesíteni igyekszik iraki befolyását, ami tovább táplálja a belső széthúzást, aláásva a jövőbe vetett reményeket.

KERESZTES IMRE