Szoros emberfogás

Akár 200 dollárra is felszökhet a kőolaj hordónkénti ára, ha az amúgy is bizonytalan világgazdasági környezetben megakad a kereskedelmi forgalom a Perzsa-öböl kijáratát jelentő Hormuzi-szorosban. A Brent típus és a New York-i könnyűolaj ára már arra is kisebb emelkedéssel reagált, hogy Teherán a tengerszoros lezárásával fenyegetőzött, amit az iráni kőolajexporttal szembeni első nyugati szankciók váltottak ki. Barack Obama amerikai elnök szombaton írta alá az erre vonatkozó törvényt, az EU pedig január végén dönt, követi-e az amerikai példát.

Az ENSZ az utóbbi években négyszer is szankciókat léptetett életbe Teheránnal szemben a vitatott iráni atomprogram miatt, de a Biztonsági Tanácsban vétójoggal rendelkező Oroszország és Kína ellenkezése miatt a büntetések enyhék maradtak. Az USA most az eddigieknél komolyabb lépésre szánta magát: a katonai kiadásokról szóló új törvény az iráni olajbevételeket kezelő teheráni központi bankot helyezte célkeresztbe.

Washington szankciókkal fenyegeti azokat a pénzügyi intézményeket – legyen szó állami, illetve magánpénzintézetről vagy nemzeti bankról –, amelyek együttműködnek a teheráni központi bankkal. A figyelmeztetés után két–hat hónapos türelmi idő van a kapcsolatok megszakítására, majd az ezt nem teljesítő bankot kitiltják az amerikai pénzpiacról. Az USA elnöke azonban felmentést adhat, ha az adott ország jelentősen leépítette kapcsolatait Iránnal; ha a szankció amerikai nemzetbiztonsági érdekeket sért, vagy ha felborítja az energiapiac stabilitását.

Az amerikai lépések hatékonysága tehát attól függ, hogy Washington mennyire elszánt, illetve Obama miképp egyensúlyoz Irán térdre kényszerítése és az olajárak szinten tartása között. A szankciók maradéktalan betartása elvben a világ számos finomítóját eltilthatná attól, hogy a világ negyedik legnagyobb kőolaj-exportálójának számító Irántól vásároljon. Kérdés persze, hogy az amerikai büntető intézkedésekkel nem törődő országok mennyi olajat képesek felvenni a perzsa államtól, amelynek szénhidrogén-kiviteli szerkezete az utóbbi másfél évtizedben jócskán megváltozott. Míg 1995-ben az iráni olaj csaknem felét Európa vásárolta meg, részesedése mára 25 százalék alá süllyedt. Ázsiáé, és elsősorban Kínáé viszont jelentősen nőtt.

Egy esetleges nyugati olajvásárlási gát súlyosan érintené a 60 százalékban a szénhidrogéniparától függő iráni gazdaságot. Teherán ezért fenyegetőzött a Hormuzi-szoros lezárásával, amelyen naponta több mint 15 millió hordónyi kőolaj halad át – a vízen szállított mennyiség közel 40 százaléka, a teljes globális kereskedés majdnem ötöde. Teherán nyomatékul tíznapos hadgyakorlatot kezdett a Perzsa-öbölben, közepes és hosszú hatótávolságú – állítólag a radarok érzékelését kijátszó technikával felszerelt – rakétákat tesztelve. Az utóbbiakkal elérheti Izraelt és az USA több közel-keleti támaszpontját is.

Az amerikai válasz sem maradt el. Az USA értésre adta, hogy nem tűri a szoros lezárását, amely nemcsak a globális kőolaj-kereskedelemben okozna súlyos fennakadásokat, de a Perzsa-öbölbe szorítaná a Bahreinben állomásozó ötödik amerikai flottát. Az Irán és Omán közti átjáró legszűkebb része 54 kilométer széles, így azt nem lenne nehéz elaknásítani. Teherán tehát képes lenne arra, hogy néhány napra megállítsa a forgalmat, de abban nem reménykedhet, hogy hosszabb távon is szembeszállhat az amerikai hadigépezettel.

A szorosban nem lennének példa nélküliek az amerikai–iráni összetűzések. Az USA haditengerészete 1988 áprilisában elsüllyesztett két kisebb iráni hadihajót, miután egy amerikai fregatt iráni aknára futott. Ugyanabban az évben a szoros fölött egy amerikai hajóról – az utólagos magyarázat szerint téves célpontra – kilőtt rakétával eltaláltak egy iráni utasszállító repülőt, 290 ember halálát okozva. Tíz évvel később mindkét állam hadihajói provokálásával vádolta a másikat, 2008 elején pedig Teherán már a Hormuzi-szoros lezárásával is fenyegetőzött izraeli vagy amerikai támadás esetére.

Valószínű, hogy Irán most is csak elrettentésül vagdalkozik, hiszen a világgazdasági konjunktúra átmeneti vagy hosszabb megakasztása nem jönne jól az idén novemberben választás elé néző Obamának. Ugyanakkor kiszámíthatatlan, hogy a belső hatalmi harcok dúlta és a diplomáciában eddig mesterien manőverező iráni vezetés végül is mire szánja rá magát. Pusztán a retorika is félelmeket szült Iránban: az utóbbi hetekben sokat gyengült a hazai valuta, miután az emberek elkezdték a pénzüket aranyra és külföldi valutára váltani. Az alapvető élelmiszerek ára néhány hónap alatt 40 százalékkal emelkedett, amiért sok iráni Mahmúd Ahmadinedzsád elnöknek az ország politikai és gazdasági elszigetelődéséhez vezető irányítását okolja.

A nukleáris létesítményei elleni izraeli vagy amerikai csapások esetén viszont Irán valószínűleg tényleg blokkolni próbálná a Hormuzi-szorost. Az iráni atomvita katonai megoldása önmagában is beláthatatlan következményekkel járna. A hétvégén Teherán újabb technológiai áttörést jelentett be nukleáris programjában: először készített fűtőanyagrudat, amelyet sikeresen helyezett be a kutatóreaktorba. Irán gyakran túlozza el műszaki vívmányait, de a közlés jelzi, hogy ragaszkodik a teljes nukleáris vertikum megteremtéséhez. Hiába állítja, hogy atomprogramja békés célokat szolgál, a Nyugat szerint számos fejlesztése katonai jellegű.

A fenyegetőzések és a fejlesztések mellett Teherán azt is közölte, hogy hajlandó újra tárgyalni nukleáris programjáról. Számos nyugati diplomata azonban úgy véli, csupán a szokásos időhúzó taktikáról van szó. Egyes várakozások szerint szerencsés esetben a szankciók által okozott gazdasági és politikai elégedetlenség a mullahok rendszerének megdöntéséhez vezet, még mielőtt Teherán eljut az atombombához. Azt azonban nem tudni, mi történik, ha a nukleáris áttörés előbb következik be, mint a Nyugat által remélt teheráni rendszerváltás, csapást mérnek-e az iráni atomlétesítményekre – vállalva ennek világgazdasági következményeit –, vagy elfogadják Iránt az atomklubban.

KERESZTES IMRE