Afganisztán, az ország, ahol háromezer éve háborúznak
Afganisztán fantasztikus ország, csak éppen élni nehéz benne. Hegyek és sivatagok váltják egymást, a társadalmat pedig törzsi és egyéb ellentétek feszítik. A tálibok már nem elég erősek, a kormány pedig még nem elég, így nem tudni mi lesz, ha a nyugati katonai erő kivonul az országból. Béke nem valószínű, de az amúgy sincs évezredek óta. A föld legrosszabb országai, negyedik rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat eddigi részei: Szomália, az unortodox sikersztori, Jemen: az arab világ veszélyes lecsúszottjai, Haiti, a gránitszilárdságú alkotmányok országa
Afganisztánban jövőre elvileg beköszönt a béke. Legalábbis abban az értelemben, hogy a 2001 óta jelen lévő nemzetközi haderő nagyrészt kivonul az országból, és a feladatokat átadja az afgánoknak. Hogy ebből valóban béke lesz-e, és nem pedig az, hogy az afgán állam Kabul környékére zsugorodik, a többi vidékeken pedig különféle hadurak veszik át a hatalmat, az erősen kérdéses.
Ez egyáltalán nem lenne meglepő annak fényében, hogy Afganisztán területén nagyjából azóta háborúznak, amióta csak az emberek képesek hadsereget szervezni. A mai Afganisztánt jelentő területnek sikerült olyan szerencsés helyre kerülnie a világ térképén, hogy nyugat, kelet, észak és dél ütközőzónájává, kereskedelmi útvonalak csomópontjává vált már a legelejétől. Így aztán a föld nagy birodalmai közül talán csak a maják és a nácik nem próbálkoztak a meghódításával.
Egy afgán mondás szerint mikor Allah a világot teremtette, hegyből, völgyből, vízből, sivatagból mindenhova tett, a maradékot pedig lerakta egy helyre. Ebből lett Afganisztán, ami nem csak földrajzi szempontból totálisan szélsőséges, de az etnikai viszonyai is párját ritkítók. A területén tucatnyi kisebb-nagyobb törzs él, amik szintén nem tették békésebb hellyé az országot.
Afganisztán, bár elképesztően izgalmas és változatos helynek tűnik, a hétköznapokat tekintve nehezen élhető. A szegénység és elmaradottság, a nehéz földrajzi körülmények mellett a lakosai közt örökösen van valami, általában külső országok által tovább szított feszültség, amit csak rövid időre tudott egy-egy felívelő időszak enyhíteni. Az ország, hiába van kormánya, parlamentje, hadserege és rendőrsége, biztos helyezett a bukott államok listáján. A külsőleg is gyenge államszervezetet belülről is gyengítik a különféle vallási, politikai, törzsi és egyéb ellentétek, nem beszélve a brutális mértékű korrupcióról.
Kabulra rá sem ismernénk, ha a hatvanas-hetvenes években készült felvételeket látnánk róla. Akkor mozik, lemezboltok voltak és egyetemre járó, nyugatiasan öltözött nők, hogy aztán a hetvenes évek végén kezdődött legújabb háborús időszak a tálibok érkezésével a középkor szintjére pusztítsa vissza a fővárost. Az azóta eltelt időszak jól jelképezi az újjáépítés felemásságát. A korszerű és steril repülőtéri várócsarnokból elindulva posztapokaliptikus városkép tárul elénk, romházakkal, mindenféle anyagokból tákolt viskókkal, elárusítóhelyekkel, amik között kínai, vagy német pénzből épült acél-üveg irodaházak emelkednek minden átmenet nélkül.
Kabul több évszázadot változott oda-vissza az elmúlt évtizedek alatt, máshol viszont évszázadok óta nem változott semmi. Ghor tartományban 2009 júliusában kezdték el az első aszfaltozott utat építeni. Az emberek tapasztott agyagból épült házakban laktak, állatokat tenyésztettek a folyók menti gyér ligetekben, és ha télen leesett egy nagyobb hó, tavaszig ki sem tudtak mozdulni a falvaikból. A házaikon viszont mindenhol volt parabolaantenna.
Az angolok és a pastun Trianon
Afganisztán, mint ország nagyjából egyidős az USA-val. 1747-ben egy arrafelé egyáltalán nem szokatlan, szomszédos államokkal és rokongyilkossággal tarkított időszak idején meggyilkolták az afgán területek felett hatalmat szerző perzsa Nadir sahot. Ebben a helyzetben Ahmed Khan Abdali, a sah egyik katonai vezetője összehívta Kandahárba a törzsfőnököket, akik őt tették meg uralkodónak. Innen számítják a modern afgán állam létrejöttét.
Az új uralkodó a nevét Ahmad Sah Durranira változtatta, és pár éven belül jelentős területeket hódított meg a mai Afganisztán határain kívül is, a mai Irán, Pakisztán és India területéből. Utóda Timur helyezte át a fővárost Kandahárból Kabulba.
A következő évszázadban itt is, mint mindenhol máshol megjelentek a britek. Három háborút is indítottak, és hiába szenvedték el az angol történelem egyik leggyalázatosabb vereségét 1842-ben, ahonnan csupán az expedíciós had egyetlen tagja jutott vissza élve, végül kiterjesztették a befolyásukat Afganisztánra.
A brit befolyás egészen a 20. század elejéig tartott, ám az angolok elintézték, hogy az afgán történelmen a mai napig rajta legyen a tenyerük nyoma. 1893-ban jelölték ki az Afganisztán és Pakisztán határát elválasztó vonalat, mely a brit külügyminiszter után a Durand nevet kapta. A Durand-vonal afféle pastun Trianon, hiszen keresztül húzták a pastun törzsek területét. Az afgán államban igen befolyásos pastunok egy része így átkerült Pakisztánba, mely cseppet sem pozitív következményekkel jár, mind a mai napig.
Miközben a világban a szélsőséges ideológiák terjedése, majd a második világháború pusztítása került sorra, Afganisztán békés periódusát élte, a szokásos államcsínyekkel, uralkodó-gyilkolással és felkelésekkel tarkítva. Amanullah király nem csak a palotáját építtette nyugati stílusúra, de ebben a szellemben igyekezett modernizálni az országot is, például a nők jogainak kiterjesztésével. Zahir sah, az utolsó, negyven évig uralkodó afgán király szabad választásokat, általános választójogot, és egyéb korszerű intézkedéseket vezetett be, mígnem 1973-ban őt is megpuccsolták, és unokatestvére, Mohammed Daoud Khan köztársasággá változtatta Afganisztánt.
Vissza a múltba
A köztársaság beköszöntével el is érkezhettünk volna a történelem fukuyamai értelemben vett végéhez. Csakhogy jöttek a más országok történelmének meghekkelésében az angoloknál is rosszabb kommunisták. Először csak a politikában jelentek meg az egymással is küzdő kommunista pártok, majd mikor Daoud a szomszédos Szovjetunióval szemben a nyugat felé akart fordulni, a kommunisták államcsínyt hajtottak végre, és az elnököt egész családjával együtt legyilkolták 1978 áprilisában.
A kommunista lejtőn azonban nem volt megállás. Az új népi demokratikus állam intézkedései miatt felkelés tört ki, ráadásul a kommunistákon belül is kiújult a frakcióharc, aminek során 1979 szeptemberében meggyilkolták Nur Mohammad Taraki elnököt. Helyére egy másik kommunista, Hafizullah Amin került.
Eközben a szovjet testvéri segítségnyújtás jegyében megindultak az első szovjet katonai tanácsadók is. Aztán már nem csak tanácsadók jöttek, hanem szovjet csapatok, élükön egy KGB-kommandóval, amelyik egyenesen az elnöki palotába hajtott, és legyilkolta Amin elnököt és családját 1979. december 27-én. Az új szovjet bábkormány vezetője Babrak Karmal lett.
Ami az 1979-et követő években történt, az nagyjából mindent elpusztított, amit az afgánok a korábbi századokban felépítettek. A szovjet afgán háború valójában polgárháború volt, ahol a szovjetek az afgán kommunisták mellett harcoltak a mudzsahed néven ismert lázadók ellen. Közben pedig regionális és nagyhatalmi háború is volt, ahol a saját pecsenyéjét sütögető Pakisztán és a hidegháborús logika alapján gondolkodó USA támogatták mudzsahedeket.
A harcmezőn kíméletlen pusztítás folyt. A szovjetek több mint tizennégyezer katonájukat vesztették el a közel tíz éves háborúban, közöttük ötvenhét kárpátaljai magyar is meghalt, vagy eltűnt. A becslések szerint ennek sokszorosa lehetett az afgán elesettek száma, és több mint egymillió civil is életét vesztette a harcokban. Nem beszélve a szisztematikusan elpusztított öntözőrendszerekről, kulturális értékekről, és a külföldre menekültekből, akik közül nem csak a földönfutóvá lettek hagyták el tömegesen az országot, hanem az értelmiségi elit is.
Tálibok a semmiből
Miután Gorbacsov belátta, hogy nem nyerhet, 1989 februárjában kivonta csapatait. A háború azonban nem állt le, csak új alakot öltött. A kormányzat, élén Mohammad Nadzsibullah elnökkel visszaszorult Kabulba, az ország többi részein pedig a szovjet háború alatt megerősödött hadurak vették kezükbe a Kalasnyikovot, és fordították egymás, illetve mindenki ellen. Őskáosz uralkodott el Afganisztán területén, felszínre jöttek a törzsi és a vallási ellentétek, de voltak, akik csak a szimpla banditizmus címén kezdtek háborúzni.
Afganisztánnak így is sikerült a világ élvonalába kerülni. A hagyományos ópiumtermelésnek a kaotikus állapotok olyan jót tettek, hogy az ország a világ egyik legnagyobb ópiumtermelőjévé vált. A parasztok gabona helyett mákot termeltek, mert arra volt kereslet, a hadurak pedig hatalmas hasznot hajtottak a drogkereskedelemből. A mák/ópiumtermelés oly mértékben összefonódott Afganisztán gazdasági életével, hogy lényegében semmit nem lehet vele csinálni, hiába bármifajta kísérletezés.
A kilencvenes évek eleji káosznak a tálibok vetettek véget. A titkozatos vezető, a pastun Omar molla Kandahár környékéről indult. Szigorú és rendpárti iszlám ideológiája hamar sikereket aratott a kisgyerekeket erőszakoló hadurak terrorjától megcsömörlött lakosság körében. De ahogyan a világmegváltó ideológiákkal lenni szokott, amint a tálib mozgalom egyre nagyobbá és erősebbé vált, és egyre több területet hódított meg, úgy vált egyre inkább szörnyeteggé. Kézlevágásokkal, a nők elleni középkori erőszakkal kövezett útjuk végén 1996-ban érkeztek el Kabulba, ahol elfogták, kiherélték, meggyilkolták és nyilvánosan felakasztották Nadzsibullah elnököt.
A következő néhány évben Afganisztán nagy részén a tálibok terrorizálták a lakosságot azzal az őrült elképzelésükkel, hogy megtiltanak mindent, amit Mohamed próféta kora óta az emberiség kitalált, a nők iskolába járásától kezdve a magnókig. Eközben az északra visszaszorult erősebb hadurak, akik törzsi alapon is szemben álltak a pastunok közül jövő tálibokkal, egymás ellen is hadat viselve harcoltak a tálibok ellen. A szomszédos országok szították tovább a feszültségeket: Pakisztán a tálibokat támogatta, a síita Irán viszont csaknem háborúba került a síita afgánokat gyilkoló szunnita tálibokkal.
A kaput a nyugat számára Oszama bin Laden és az al-Kaida tette be. A szovjet háborúban kikupálódott szaúdi terroristavezérnek és szervezetének a tálibok adtak szállást. Ennek indokával a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után alig telt el egy hónap, és az amerikai hadsereg az északi hadurak segítségével lerohanta Afganisztánt. A tálibok uralma kártyavárként omlott össze, és az újra egységes országban megindult a nemzetközi erők által felügyelt állam-újjászervezés.
Ennek több mint tíz éve, és bár kétségtelenül mutatkoztak jelei a fejlődésnek, a háborúnak nem lett vége. Akkor sem, ha úgy is érzi az Obama-kormányzat és a NATO, hogy a 2009-ben megromlott biztonsági helyzet stabilizálásával most arcvesztés nélkül ki lehet hátrálni a több mint háromezer nyugati katona és rengeteg afgán civil halálát követelő konfliktusból, átadva a terepet a pénzzel és fegyverrel kitömött afgán kormányerőknek.
A táliboknak nincs olyan ereje már, hogy újra visszahódítsák az országot. Ahhoz azonban erősek, hogy folyamatos akcióikkal ellehetetlenítsék az életet. Bombát robbantsanak egy piacon, vagy savat locsoljanak az iskolába menő lányok arcába. Ráadásul Pakisztán addig pénzelte a tálibokat a háttérből, amíg ott is el nem kezdtek robbantani és savat locsolni. A tálibok ráadásul a pastun területekről rekrutálódnak, amit a Durand-vonal szerencsétlenül kettéosztott, a brutális hegy-völgyes földrajza miatt pedig a pakisztáni-afgán határ alig ellenőrizhető. Így a két országot egymáshoz kötötte a pastun-tálib probléma.
A korrupció, a törzsi ellentétek, a demokratikus és egyéb gyökerek hiánya pedig igen gyöngévé teszi az egész afgán államgépezetet, ezért félő, hogy mire fognak menni a nyugati mankó nélkül. Az állam uralma sok területen ma is csak névleges, a lakosságnak pedig valójában mindegy ki uralkodik felette. Ha a békét képes megteremteni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
