Előválasztás

Míg a múltban rossz lapokkal jól játszott, most a legjobb osztást is elrontotta – értékelte Benjamin Netanjahu izraeli kormányfő szereplését a múlt heti parlamenti választáson a Háárec napilap kommentátora. Az 1996–1999 között, illetve 2009 óta miniszterelnök Netanjahu – az országalapító államférfi, David Ben-Gurion után – már most is Izrael második leghosszabb ideig kormányzó vezetője, és minden bizonnyal az új koalíciót is ő irányítja majd, öröme azonban korántsem lehet felhőtlen.

Bár a Netanjahu vezette Likud és a vele közösen indult Izrael a mi hazánk (Jiszrael Bétenu) nevű párt az élen végzett a nem végleges adatok szerint szerzett 31 hellyel, a tandem tíz képviselőt vesztett. A jobboldalnak – a szélsőséges és ultraortodox formációkkal együtt – 61 mandátum jutott a 120 fős kneszetben. A centrista, baloldali és arab pártoké a maradék 59, így a megosztottság és a lehetséges partnerek különböző ideológiája miatt nehéz lesz stabil kormányt alakítani. Sokan már most úgy vélik, a látóhatáron a következő választás.

A szakértőket meglepte, hogy 19 mandátummal a második lett a Van jövő (Jes Atid) nevű, tavaly létrehozott középpárt. Az utóbbi két választásnál is nagyobb, 67 százalékos részvétellel lezajlott voksoláson a középosztály emelte a magasba az ismert újságíróból és televíziós sztárból politikussá avanzsált, 49 éves Jair Lapid vezette pártot. Jair – aki szintén a sajtó területén befutott, és világi centrista frakciójával egy évtizede a miniszterelnök-helyettesi posztig eljutott, 2008-ban meghalt magyar ajkú Tomi Lapid fia – ráérzett arra, hogy a választókat elsősorban a megélhetésük érdekli, és nem pusztán a Netanjahu által sulykolt iráni fenyegetés.

Hol a pénz? – hangzott Lapid kampányának szlogenje. Miért van az, hogy az adókat fizető, a társadalom fő terheit vállaló, katonai kötelezettségeinek eleget tevő osztály a vállán cipeli az országot, de nem látja a hasznát – fogalmazott a politikus, akinek egyik vesszőparipája, hogy a besorozás alól mentesült és állami segélyeken élő ultraortodoxok (haredik) is egyenlő mértékben járuljanak hozzá a terhekhez. Úgy fest, hogy a magas ingatlanárak, a megélhetési nehézségek, az oktatásban mutatkozó problémák és a szociális feszültségek miatti kiábrándultság tömegeket mozgatott meg, ami megállította az izraeli társadalom utóbbi évtizedben tapasztalt jobbratolódását.

A fiatalabb Lapid nem követi azonban apja szigorú szekuláris vonulatát. Késznek mutatkozik az együttműködésre Netanjahuval is, a palesztinkérdésben pedig a politikailag biztonságos óvatosságot tanúsította: tárgyalna, de megtartaná Ciszjordánia zsidó településeit, és ellenzi Jeruzsálem kettéosztását. A Jes Atid híveinek 40 százaléka jobboldalinak tartja magát, és Lapid – Netanjahuhoz hasonlóan – szintén úgy véli, nincs tárgyalóképes partner az arab oldalon. Valószínű, hogy sok Likud-választó szavazott Lapid pártjára, aminek most a nagyarányú győzelmet biztosra véve a komoly belpolitikai programot elhanyagoló Netanjahu issza a levét.

Kérdés, a régi-új kormányfő milyen irányba viszi Izraelt. Ha a feltámadt, 15 mandátummal a harmadik helyre befutott balközép Munkapártot választja, akkor jóval nagyobb hangsúlyt kellene helyeznie a palesztinkérdésre, és a GDP arányában már 4,2 százalékos költségvetési hiány mérséklése sem lenne egyszerű. Ha viszont a vártnál gyengébben szereplő, 11 mandátumot szerzett és az izraeli politika másik új sztárjának tartott Naftali Bennett vezette vallásos-nacionalista Zsidó Otthon (Habajit Hajehudi) kap meghívást, az mindössze egyfős többséget jelentene. Az összesen 18 mandátummal rendelkező két ultraordotox párt, az Egyesült Tóra Judaizmus és a Sasz koalíciós részvétele viszont feszültséget okozhat a haredik katonai szolgálatának és munkavállalásának kérdése miatt. Netanjahunak mérlegelnie kell, hogy talán ez volt az első olyan izraeli választás, amelyen nem az ország létét fenyegető biztonsági megfontolások játszották a fő szerepet. A palesztinkérdés, az iráni atomprogram és az arab tavasz – így az egyiptomi iszlamista előretörés, illetve megosztottság, a szíriai polgárháború és káosz – mintha háttérbe szorult volna, holott a közel-keleti helyzet bizonytalan és zavaros.

A palesztinok békefolyamatba vetett hite ugyanúgy megroggyant, mint az izraelieké. Sőt a múlt héten azzal fenyegetőztek, hogy ha folytatódnak a Kelet-Jeruzsálem arab negyedei melletti zsidó építkezések, akkor – az ENSZ-ben tavaly megkapott megfigyelői állami státusuknál fogva – a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják Izraelt. Mindez olaj volna a lappangó tűzre, és egyesek máris úgy vélik, készülődik a harmadik intifáda. Erre utaló jelként értékelik, hogy a B'Tszelem izraeli emberjogi szervezet szerint Izrael szakított azzal a saját szabályával, hogy a kődobáló palesztinokkal szemben nem vet be halálos erőt. Márpedig 2005 óta 48 palesztin tiltakozót ölt meg éles lőszer.

Szilvan Salom izraeli kormányfőhelyettes a napokban katonai csapással fenyegetőzött, ha a szíriai vegyi fegyverek szélsőséges iszlamista csoportok vagy a dél-libanoni Hezbollah kezére kerülnének. Izraelt azonban nem csak az iszlamisták esetleges felülkerekedése fenyegetheti. Döntő év lehet az idei az iráni atomprogram körüli vitában. Netanjahu a nyár elejéig adott saját magának határidőt egy esetleges katonai csapásra, ha az urándúsítás kapcsán nem sikerül Teheránt engedményre bírni.

KERESZTES IMRE