Ösztövér karaván

Az utóbbi fél évszázad egyik legfontosabb politikai fejleményének tartják sokan a szétszaggatott Jemenben, hogy miután a 2011-ben indult tüntetések hatására lemondott Ali Abdullah Szaleh elnök, végre „nemzeti párbeszéd” kezdődött. A szemben álló erőknek szeptemberig kellene megegyezniük új alkotmányról és egységes hadseregről, hogy 2014-ben sor kerülhessen az átmenetet megkoronázó első demokratikus választásra. Nem kisebb célt tűztek ki, mint új alapokra helyezni az Arab-félsziget déli részén lévő államot, amelyet nemcsak a kormány és az ellenzék, valamint az ellenséges törzsek harca fenyeget, hanem a déli szeparatizmus, az északi síita lázadás és az al-Káida helyi szárnya is.

Pedig Jemen azzal büszkélkedhetne, hogy az arab tavasz forgatagában eddig az egyetlen ország, ahol az átmenetbe a régi rend képviselőit is bevonták. Az elkergetett, megölt vagy bíróság elé állított arab diktátorokkal ellentétben a több mint három évtizeden át regnált Szaleh – rövid külföldi egészségügyi kezelést kivéve – a hazájában maradt, sőt a háttérből mozgatva a szálakat, beleszól a politikába. Mi több, februárban kiállítás nyílt 33 évi hatalmi ténykedéséről a 2008-ban átadott és a tiszteletére elnevezett, pompázatos Szaleh-mecsetben. Megtekinthetők a külföldi méltóságok által a volt államfőnek adott ajándékok, de a 2011 júniusában ellene elkövetett robbantásos merénylet olyan relikviái is, mint az akkor viselt, elszenesedett nadrágja vagy a testéből kivett repeszek.

Szalehnek és családjának, illetve a hozzá lojális törzseknek a befolyása azonban legalább annyira hátráltathatja is a megegyezést, mint amennyire segítheti. A volt elnök erői ellenőrzik Szanaa déli környékét, míg a rivális Ali Mohszen al-Akmar tábornok a főváros északnyugati részén az úr. A város közepén az al-Akmar törzs egy másik szárnya uralkodik. A Szaleh helyébe lépett Abd-Rabbu Manszúr Hadi elnök hatalma jószerével nem terjed túl az elnöki palotán. Számosan arra panaszkodnak, hogy azok is részt vesznek az ország sorsának alakításában, akik felelősek a 2011-es tüntetésekkel szembeni véres fellépésekért, a múlt bűneiért.

Jemen eddig elkerülte a szíriai típusú polgárháborút, de hogy ez így is maradjon, a nemzeti párbeszéd során az országot évtizedeken át együtt irányító Szalehnek és Mohszennek ki kellene egyeznie. Szaleh állítólag megőrizte kapcsolatait a kormányzatban, tévéállomást indított, és azzal vádolják, hogy az olajlétesítmények elleni szabotázsakciókkal, az elektromos hálózatok sorozatos elvágásával ássa alá utódja, Hadi tekintélyét. A 2011-es tüntetések során az ellenzék mögé állt Mohszen az Iszlah iszlamista párthoz közeledett, és ő is meg tudta tartani szövetségeseit a közigazgatásban, a hadseregben és a biztonsági erőkben.

Miközben kettejük rivalizálása szétzilálta az állami intézményeket és a hadsereget, talán ennél is nagyobb veszélyt jelent a déli önállósodási törekvés. Az al-Herak al-Dzsanubi (Déli Mozgalom) soraiba tömörült déli vezetők szerint számukra nem hozott megváltást az 1990-es jemeni egyesülés, másodrendű állampolgárok maradtak, a főként az ő területükön lévő olajkincs kitermeléséből nem kapnak igazságos részt. A déliek az 1994-es polgárháborúban már megpróbáltak fegyverrel újra elszakadni, sikertelenül. Sokak szerint erre megint van esély, főként, ha az új Jemen nem föderalista alapon szerveződik, és a déliek nem kapják meg az önrendelkezés jogát, amit viszont északon tekinthetnek elfogadhatatlannak.

Ráadásul nem csitul az északon önállósodó, síita Huti-mozgalom, amely diszkriminációra és a gazdasági fejlesztések elmaradására panaszkodik. A lázadók a zaidi imámok ezeréves uralmának helyreállítását követelik, aminek az 1962-es monarchiaellenes jemeni forradalom vetett véget. Az iszlám síita szárnyán belül is egyedi vallási felekezetet alkotó zaidik több északi tartományt is az ellenőrzésük alatt tartanak, miután a központi kormány az utóbbi évtizedben képtelen volt elfojtani a lázadásukat.

Szanaa azzal vádolja Iránt, hogy segíti a magukat Mohamed próféta családjának leszármazottaiként számon tartó zaidikat, köztük vallási vezetőjüket, Husszein al-Hutit. A szunnita jemeni központi kormányt támogató Szaúd-Arábia viszont azt állítja, hogy a jemeni fegyveres síiták rendszeresen portyáznak a nagy szomszéd területén. Félő, hogy Jemen az iráni–szaúdi hatalmi harc kiemelt terepévé válhat, ha nem sikerül rendezni az északi konfliktust.

A földrajzi, törzsi és ideológiai ellentéteket csak növeli, hogy a jemeni gazdaság összeomlott. A két évvel ezelőtti tüntetések hatására a GDP a tizedével csökkent, növekedés azóta sincs. A munkanélküliség átlagosan 35, a fiatalok körében 60-70 százalékos. A 25 milliós lakosság több mint fele napi 2 dollárnál kevesebből él, az arány 1990 óta folyamatosan romlik. A világ egyik legszegényebb országában Afganisztán után a második legmagasabb – az UNICEF szerint 57 százalékos – az alultáplált gyermekek aránya. Az írástudatlanságra jellemző, hogy a nemzeti párbeszédre hívott 565 delegátusból sokan analfabéták.

Szanaa a költségvetési kiadások négyötödét az állami alkalmazottak fizetésére és az ártámogatásokra fordítja, és egyelőre nem tudni, miből fedezi az idei évre várt, 3,2 milliárd dollárnak megfelelő hiányt. A külföldi donorok 8 milliárd dollárt ígértek ugyan fejlesztésekre, de kérdés, mi valósul meg ezekből. Az ENSZ humanitárius irodája (OCHA) által tavaly kért 585 millió dollárnyi segélynek is csak alig több mint a felét sikerült előteremteni, az idei igény pedig 716 millió lenne.

Az USA egyelőre kitart stratégiai szövetségese mellett, amely még Szaleh révén csatlakozott a terror elleni globális harchoz. Washington az al-Káida jemeni szárnyát tartja a hálózat legveszélyesebb szervezetének, melynek tagjai ellen valóságos drónháborút folytat. A pilóta nélküli repülők támadásainak azonban civilek is áldozatul esnek, ami a lakosság jó részét elidegeníti a Nyugattól. Az al-Káida viszont kimeríthetetlen utánpótláshoz juthat a kilátástalan jövő elé néző fiatalok körében a jelentős nemzetközi hajózási útvonalak mentén fekvő, és ezért az USA számára is kiemelt fontosságú Jemenben.

KERESZTES IMRE