Méregfelhő

AFP

Szokatlan és bizarr egyetértés alakult ki a szíriai polgárháború szemben álló felei és nemzetközi támogatóik között. Nemcsak a felkelőcsoportok és a nyugati hatalmak, hanem a damaszkuszi kormány, Moszkva és Teherán is tényként kezeli, hogy a múlt hét szerda reggelén a főváros több keleti kerületében valamilyen vegyi fegyvertől százak haltak meg. Az áldozatokról készített borzalmas videofelvételek önmagukért beszélnek. Az ellenzék, valamint Washington, London és Párizs – hírszerzési és egyéb információkra hivatkozva – azt állítja, hogy a kormányerők követték el a támadást, míg az ellenoldal szerint a lázadó csoportok. Basar Asszad elnök kormánya elismerte, hogy a kérdéses időpontban támadták az ellenzéki ellenőrzés alatt álló területeket, de hangsúlyozta, hogy a rebellis csoportoknak is vannak házi készítésű rakétáik. A szíriai vegyifegyver-készletek – például szarin vagy mustárgáz – hivatalosan köztudott megléte mellett elvben az ellenzéknek is lehetnek mérgező fegyverei. Tavaly júliusban például iszlamista internetes oldalakon annak örvendeztek, hogy az Asszad ellen harcolóknak egy Aleppó melletti kormánybázisról sikerült vegyi fegyvert szerezniük.

Az Orvosok határok nélkül nevű francia humanitárius szervezet három kórházból kapott adatok alapján arról számolt be, hogy mérgezéses tünetekkel legalább 350-en életüket vesztették, és 3600 embert kezelnek. Más források ezernél is többre mondták a halottak számát. A világon ez volt a legvéresebb vegyifegyver-támadás, mióta Szaddám Huszein néhai iraki elnök 1988-ban a kurdok elleni leszámolásban ezreket gázosított el. Talán a most Damaszkuszban használt gyilkos szerekre fény derülhet, hiszen a korábban felmerült vegyifegyver-támadások kivizsgálása miatt épp a szír fővárosban tartózkodó nemzetközi szakértők hétfőn meglátogathatták a tetthelyet, de csak az után, hogy ismeretlen lövészek tűz alá vették őket. Mandátumuk arra nem terjed ki, hogy meggyanúsítsák bármelyik felet, az esetleg összegyűjtött rakétamaradványokból, egyéb ballisztikai elemzésekből viszont kiderülhet a felelős.

A tömegpusztító fegyverek használata az eddigieknél is brutálisabb szintre emelheti a két és fél éve folyó konfliktust, amely több mint százezer áldozatot szedett, a 23 milliós lakosság negyedét tette földönfutóvá, és kétmillió embert – köztük egymillió gyereket – kényszerített az ország elhagyására. Ennek ellenére úgy fest, hogy az USA-nak és általában a Nyugatnak egyre kevésbé van kedve beavatkozni a konfliktusba. A damaszkuszi vegyifegyver-támadást egy évvel az után követték el, hogy Barack Obama amerikai elnök világossá tette: az ilyen incidens a határ, amit ha átlépnek, Washington beavatkozik. Azóta három-négy alkalommal is felmerült a mérges gázok bevetése, mire Washington áprilisban azt ígérte, hogy fegyverekkel fogja támogatni az ellenzéket, ez azonban a mai napig nem valósult meg.

Az amerikai kormányzat megosztott, és talán segítene egy nemzetközi szövetség összekovácsolásában, ha bebizonyosodna, hogy az Asszad-rezsim keze van a vegyi támadásban. De az amerikai közvélemény a legfrissebb felmérés szerint 60 százalékban elutasítja a beavatkozást, még akkor is, ha kiderülne a szír kormány bűnössége. John Kerry amerikai külügyminiszter és David Cameron brit kormányfő máris Damaszkuszt vádolta a támadással, válaszlépést sejtetve, mégpedig az ENSZ Biztonsági Tanácsának megkerülésével.

A lehetőségek között emlegetik, hogy cirkálórakétákkal csapást mérnek a kormány erőire, épületeire, ami aligha befolyásolná jelentős mértékben a harcokat. Komolyabb elkötelezettséget jelentenének a folyamatos légi támadások, vagy légtértilalmi övezetek, de Washington attól fél, ezzel csak belebonyolódik az egyre kezelhetetlenebb konfliktusba. Ráadásul fennáll annak a veszélye is, hogy a súlyosbodó harcok lángba borítják a szomszédos országokat, elsősorban is Libanont és Irakot.

A beavatkozás azonban nemcsak morális és biztonsági, hanem politikai kérdésként is felmerül, vagyis a döntést nem feltétlenül a vegyifegyver-szakértők vizsgálódásai fogják befolyásolni. Egyes elemzők abból indulnak ki, hogy vajon a kormányerőknek miért állt volna érdekükben tömegpusztító fegyvert bevetni Damaszkusz belvárosától néhány kilométerre, ráadásul a fővárosi harcokban beállt patthelyzet nem veszélyeztette Asszadot. A nemzetközi szakértők csak a támadás utáni ötödik napon mehettek ki a helyszínre, addig a nyomok eltüntethetőek ugyan, a lebukás kockázata azonban megmaradhatott.

Nem zárható tehát ki, hogy a megosztott lázadók valamelyik szárnyának provokációjáról van szó. Egységes ellenzékről ugyanis nem lehet beszélni, a Nyugat és Szaúd-Arábia által támogatott mérsékeltebb erők gyengék, és gyakorlatilag hadban állnak a polgárháború során egyre ütőképesebbé és szervezettebbé vált dzsihádista csoportokkal. A legújabb szaúdi tervek szerint az ellenzéket egységes, kezdetben 100 millió dollárral támogatott hadseregbe szerveznék, amiben a szélsőséges erők máris ellenfelet látnak. A főként öbölbeli magánforrásokból támogatott iszlamisták stratégiailag fontos területeket és az északi határátkelőket is ellenőrzik. Legfőbb erejük az al-Nuszra Front és az Iraki–levantei Iszlamista Állam – mindkettő elismeri az Ajman al-Zavahri vezette al-Káida terrorhálózat tekintélyét.

A nyugati hatalmak nyilvánvalóan nem akarják az iszlamisták győzelmét, ami akár egy szélsőséges szunnita entitás létrejöttéhez is vezethetne. Ebben Washingtonnak és Moszkvának közös az érdeke, és a vegyifegyver-támadás alkalom lehet arra, hogy ne élezzék tovább a konfliktust, hanem a folyamatokat tárgyalásos átmenet felé tereljék, ahol Asszad és szűkebb köre a politikai süllyesztőbe kerül, a rendszer megmaradt elemei pedig a mérsékelt ellenzéki erőkkel fognak össze az al-Káidához köthető radikálisokkal szemben. Ezt az amúgy is reménytelennek tűnő lehetőséget egy katonai beavatkozás alighanem csak tovább szűkítené.

KERESZTES IMRE