Berlinben a pártok még a választás előtti utolsó napon is keresték a polgárok kegyeit. Kitelepültek a sétálóutcákba, választási partikra. Nyugat-Berlin Westend negyedében kerületi ünnep volt, afféle őszi majálison itták a sört, ették a grillkolbászt, a pártok meg brosúrákat, virágot osztogattak. A szocdemek piros, a CDU-sok sárga rózsát. Csak a liberális FDP standja volt elhagyatott. Néhány aktivista álldogált ugyan a pult mögött, de mintha sejtették volna, mi vár rájuk – meg sem próbálták megszólítani az arra sétálókat. Akik szemmel láthatóan elégedettek voltak: szép az idő, jó a sör, minden úgy van jól, ahogy van.
AFP
Ez be is jött a vasárnapi szavazáson. Angela Merkel kancellár és vele a CDU–CSU pártszövetség 1990, tehát az újraegyesítés eufóriája óta nem ért el ilyen jó eredményt. De beigazolódott az FDP-sek rezignáltsága is: a jobboldali liberális Szabaddemokrata Párt az NSZK megalakulása és a háború utáni német parlamentarizmus megszületése óta most először nem jutott be az alsóházba, a Bundestagba. És ez legalább olyan súlyú esemény, mint Merkel – az egybehangzó értékelések szerint személyes népszerűségének köszönhető – történelminek kikiáltott győzelme. Az FDP, Theodor Heussnak, az első német államfőnek, Walter Scheelnek, az új keleti politika külügyminiszterének, Hans-Dietrich Genschernek, a német újraegyesítés egyik létrehozójának pártja megszűnt parlamenti tényező lenni. A polgári szabadságjogok, aktuálisan az adatvédelem, az információs önrendelkezés hivatott védelmezői – nagyrészt jelenlegi vezetésük, a méltatlan utódok követhetetlen és sokszor elvtelen politikájának következtében – kikerültek nemcsak a kormányzásból, hanem a törvényhozásból is.
És ez alapvetően megnehezíti a mégoly diadalmas Merkel helyzetét. Az FDP mint potenciális szövetséges helyett – amely egyébként változó koalíciókban ugyan, de hosszabb ideig volt kormányban, mint a CDU–CSU – más partner után kell néznie. A választások másnapján látható viszonyok szerint viszont sem a szociáldemokratákkal (SPD), sem a Zöldekkel nem lesz könnyű megegyezni. A változatlanságra voksoló németeknek ugyanis mindkét esetben változásokkal kellene szembenézniük. Ha – a megfigyelők szerint valószínűbbnek tartott – nagykoalíció jön létre, akkor majdnem biztos, hogy lesz egész Németországra érvényes, törvényben rögzített minimálbér. Ez az SPD egyik alapkövetelése volt, s ezt az árat Merkel minden bizonnyal kész lenne megfizetni. Mint ahogy arra is hajlik, hogy a szocdemek nyomásának engedve szigorítsa a munkaerő-kölcsönzés, a látszatvállalkozások, az ideiglenes foglalkoztatás szabályait. Ezek nagyon jól jönnek ugyan a munkaadóknak, s így a német gazdaságnak – a kampányban Merkelék nem is győztek dicsekedni a mindössze 6,8 százalékos, vagyis kiemelkedően jó munkanélküliségi rátával –, de kiszolgáltatott helyzetbe hozzák a legalábbis elvileg az SPD-választók körébe tartozó alkalmazottakat.
AFP
Az Európa- és európolitikában már jóval nehezebb lenne megegyezni. A CDU vezetői, mindenekelőtt Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, azt hangoztatják, hogy a politikájuk alapja a stabilitás megteremtése – ami a takarékosságot, az érintett, adósságválsággal küzdő országokban a még több megszorítást jelenti. Ezzel szemben az SPD végre konjunktúraélénkítést jelentő segítséget szorgalmaz a bajba jutott eurózónás országok számára. S Brüsszel és az Európai Bizottság szerepét is erősítené, közös gazdaságpolitikát, gazdasági uniót akar, míg Merkel azt kedveli, ha ő maga dönthet ezekben a kérdésekben. Alapvető a nézetkülönbség az unió bővítését, Törökország csatlakozását (SPD: igen, CDU: nem) illetően is.
Nem könnyebb megegyezni a Zöldekkel sem. A ciklus közepén még 20 százalék fölötti eredményre esélyesnek tartott párt alapjaiban rendült meg a vasárnap esti számoktól. Így ha nem akarja végképp föladni önmagát, legalább a megújuló energiaforrások fejlesztésére és támogatására vonatkozó követeléseit kellene tudni érvényesítenie – ám ezek súlyosan érintenék a gazdaság, elsősorban az energiaigényes iparágak érdekeit.
Márpedig a gazdasággal vigyázni kell. Bármennyire általánosan elterjedt vélemény, hogy Németországnak jól megy, az idén csak 0,4 százalékos, vagyis alig érzékelhető GDP-bővülés várható, s bár jövőre 1,7 százalékot prognosztizálnak a gazdaságkutató intézetek, ennek feltételeként mindenütt megjelölik az eurózóna konszolidálódását, a német exportlehetőségek bővülését. Ebből a szempontból is figyelemre méltó, s óvatosságra inti valamennyi parlamenti pártot az Alternatíva Németországnak (AfD) szereplése: fél év alatt a semmiből jött létre, és csupán 0,3 százalékpont hiányzott a Bundestagba kerüléséhez, miközben egyetlen programpontja a tagadás: ki az eurózónából!
Ha sem az SPD-vel, sem a Zöldekkel nem megy, a kancellárválasztáshoz szükséges öt szavazat megszerzésére elvileg maradna még partnerként Merkelnek a Baloldal, de vele a politikaelméletileg azonos oldalra sorolandó SPD és a Zöldek is kizárnak minden koalíciót országos szinten, egy CDU-s alku pedig leginkább a vicc kategóriájába tartozna. De nincs azonnali megegyezési kényszer: az alkotmány csak annyit ír elő, hogy a választást követő 30 napon belül össze kell ülnie az új Bundestagnak, ám hogy mikor választ kancellárt, arról nem szól. Karl-Rudolf Korte, a Duisburg–Esseni Egyetem politológiaprofesszora emlékeztetett, hogy a koalíciós tárgyalások átlagos időtartama eddig 43 nap volt, de a 2005-ös nagykoalíciót például 65 nap alatt hozták tető alá. S utána sem kell nagy felfordulásra számítani. Ha az új kormánynak megjönne a törvényalkotási kedve, akkor sem megy az olyan gyorsan: a német törvények átlagos átfutási ideje a tervezettől a parlamenti jóváhagyásig 290 nap.
WEYER BÉLA / BERLIN
