C supán tíz széke, viszont három Michelin-csillaga van Tokió Ginza negyedében a 86 éves Ono Dzsiro éttermének, ahol az idős tulajdonos még mindig maga készíti a Japán legfinomabbjának tartott szusit. Ott látta vendégül ázsiai körútja első estéjén Barack Obama amerikai elnököt Abe Sinzo japán kormányfő, ám a ceremoniális külsőségekre sokat adó szigetországban szokatlanul bensőséges találkozó sem hozta meg az áttörést, amit a két ország közti viszonyban vártak. Obama a látogatását záró közös sajtótájékoztatójukon megerősítette, hogy az USA elkötelezett Japán biztonsága iránt, és a kettejük közötti megállapodás vonatkozik minden, Tokió ellenőrzése alá tartozó területre. Vagyis arra a japánul Szenkaku, kínai nyelven Tiaojü szigetcsoportra is, amit Peking is magának követel. Vendéglátói csalódottságára viszont azt is megismételte, hogy Washington nem foglal állást a terület szuverenitásának kérdésében, és a tengerből kiemelkedő, lakatlan sziklák hovatartozásáról nem lehet egyoldalúan dönteni.
Az epizód jól jellemezte Obama egész útját, amire eredetileg tavaly októberben került volna sor, de akkor az amerikai kormánygépezetet megbénító költségvetési vita miatt elhalasztották. Az elnök az USA négy fontos térségbeli szövetségeséhez – Japánba, Dél-Koreába, Malajziába és a Fülöp-szigetekre – látogatott el, és vendéglátói mindenütt azt várták tőle, hogy támogatást nyújtson nekik a gazdasági és katonai hatalmát egyre inkább éreztető Kínával szemben. Obama viszont kénytelen volt egyensúlyozni, hiszen az USA nem kívánja veszélyeztetni kapcsolatát Kínával sem, amely nemcsak riválisa a térségben, de a második legfontosabb kereskedelmi partnere, és államkötvényeinek legnagyobb külföldi vásárlója is. Tavaly október óta ráadásul a világpolitikai helyzet is megváltozott, és Ázsiában Ukrajnára is figyelnek. Attól tartanak, ha az USA hagyta Oroszországnak bekebelezni a Krím félszigetet, akkor miért tenne bármit – még ha van is formális biztonsági szerződés – a jóval erősebb Kínával szemben, ha az ráteszi a kezét néhány lakatlan szigetre.
Obama és akkori külügyminisztere, Hillary Clinton 2011 végén hirdette meg, hogy az afganisztáni és az iraki háború lecsengésével a Kína jelentette kihívásra és a térség kínálta gazdasági növekedésre válaszolva Ázsia irányába hangolják át az USA külpolitikáját. Ennek részeként telepítettek tengerészgyalogosokat az észak-ausztráliai Darwinba, és határoztak úgy, hogy az amerikai flotta felét – a jelenlegi arány 40 százalék – az ázsiai és a csendes-óceáni térségbe vezénylik. Kína kiemelten fejleszti ugyanis a haderejét, de azon belül is a haditengerészetét – április elején az ukránoktól vásárolt vázra felépített első repülőgép-hordozóját, a Liaoninget büszkén meg is mutatták Chuck Hagel amerikai védelmi miniszternek –, amivel a térségben a második világháború óta meghatározó USA-t minél távolabb akarja szorítani, s a helyére hegemón hatalomként belépni.
Washington sem tétlenkedik, Obama hétfőn megállapodást írt alá a Fülöp-szigeteken arról, hogy az USA az eddiginél nagyobb hozzáférést kap ottani katonai bázisokhoz, és több hadihajója jelenik meg a kikötőkben. Ez a legtöbb, amit el lehetett érni, ugyanis a Ferdinand Marcos autokratikus rezsimjét támogató amerikaiak szűrét 1992-ben kitették legnagyobb térségbeli támaszpontjukról, a Subic Bayről, és azóta a Fülöp-szigeteki alkotmány tiltja külföldi csapatok állandó katonai jelenlétét az országban. A tízéves biztonsági együttműködési szerződés indoka, hogy Manila szintén támogatást vár Washingtontól, mert neki is területi vitája van Kínával, amely 2012-ben, majd tavaly ellenőrzése alá vont egy-egy halban és egyéb természeti kincsekben gazdag tengerrészt a Fülöp-szigetek közelében.
Washington dolgát nehezíti, hogy két legfontosabb térségbeli szövetségese, Dél-Korea és Japán között nő a feszültség, és a két országnak is megvan a maga területi problémája: a mindössze 0,2 négyzetkilométeres, Szöulban Tokdónak, Tokióban Takesimának hívott, Dél-Koreában Keleti-, Japánban Japán-tengernek nevezett víztömegben elterülő, jelenleg dél-koreai fennhatóság alatt álló két kopár szikla hovatartozása miatt rendszeresen fellángolnak az indulatok. Szöulban gyanakodva figyelik Abe Sinzo nacionalista fordulatát is, melynek keretében a japán kormányfő a megszálló amerikaiak által diktált 1947-es békealkotmányt újraértelmezve erősítené a hadsereg szerepét, amit Washington sem ellenez.
A japán tankönyvekben lévő, második világháborúval kapcsolatos állítások mellett a legnagyobb vihart mindig a Tokió központjában lévő Jaszukuni sintóista szentélybe tett látogatások kavarják, mert ott nemcsak a császári hadsereg egyszerű katonáinak, hanem a 14 elítélt háborús főbűnösnek is emléket állítanak. Amikor tavaly decemberben Abe elment a szentélybe, az 1910–1945 közötti japán gyarmati időkre – valamint a hódító japán katonákat kényszerrel örömlányként kiszolgáló nőkre – emlékező Dél-Korea, valamint a második világháborús pusztítást és a Mandzsukuo-bábállamot nem feledő Kína egyszerre tiltakozott.
Pak Gjun Hje dél-koreai elnök annyira felháborodott, hogy Washingtonnak komoly diplomáciai erőfeszítésébe került, mire a márciusi hágai nukleáris biztonsági csúcstalálkozón legalább Obama társaságában szóba állt a japán miniszterelnökkel. Az esetből Abe is tanulhatott, mert röviddel az amerikai elnök látogatása előtt csak tisztelgő ajándékot küldött a szentélybe – Pekingben és Szöulban persze ezt is rossz néven vették –, oda csak belügyminisztere és 150 parlamenti képviselő látogatott el. De a dilemmát jól jellemzi, hogy Obama Szöulban leginkább a Phenjan jelentette fenyegetés kapcsán állt ki vendéglátói mellett, és a közvélemény-kutatások szerint a dél-koreaiak a japánokat csak hajszállal kedvelik jobban az atomtámadással fenyegetőző észak-koreaiaknál.
Az 1996 és Bill Clinton óta első amerikai elnökként Japánban járt Obama az Ázsia felé fordulás gazdasági területén sem aratott sikert. Nem jutottak ugyanis megállapodásra a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) elnevezésű szabadkereskedelmi társulás útjában álló legfontosabb akadályok lebontásáról. A TPP a világ GDP-jének 40, kereskedelmének 30 százalékát adó 12 országot – az USA és Japán mellett Ausztráliát, Bruneit, Chilét, Kanadát, Malajziát, Mexikót, Perut, Szingapúrt, Új-Zélandot és Vietnamot – fűzné közös piaccá. Kimaradna belőle Kína, amely ezt éppúgy ellene szóló feltartóztatási politikaként értelmezi, mint Washington katonai jelenlétének erősítését a térségben. Továbblépni azonban nem sikerül, mert a két meghatározó partner elakadt: Japán a rizs és a marhahús, az USA az autók útjában álló vámakadályokból nem akar annyit engedni, amennyit a másik kér. Mindkettőnek belpolitikai oka van, Abe a fő koalíciós erő, a Liberális Demokrata Párt bázisát adó agrártermelőket védi, Obama pedig a szabadkereskedelmi megállapodásokat gyanakvóan figyelő demokrata párttársaival és a velük szövetséges szakszervezetekkel nem akar konfrontálódni.
NAGY GÁBOR
