Gázdiplomácia

Washingtonnal szembeni fricskának tartják a Moszkva és Peking közti gázszállítási megaüzletet, ami még nem szövetségkötés.

  • Nagy Gábor

Szokatlanul ingerült megjegyzéseket tett Barack Obama amerikai elnökről a szentpétervári befektetői konferencia sajtóértekezletén Vlagyimir Putyin orosz államfő, aki alighanem azért érezte nyeregben magát, mert néhány nappal korábban Moszkva és Peking gázszállítási szerződést írt alá. Az Oroszország, sőt az egykori Szovjetunió történetében is példátlan méretű megállapodás értelmében az orosz Gazprom 2018–2048 között évi 38 milliárd köbméter földgázt szállít két hatalmas kelet-szibériai mezőből a szintén állami ellenőrzés alatt álló kínai China National Petroleum Corporationnek (CNPC). A megaüzlet értéke 400 milliárd dollár, ám a részletekről keveset tudni.

A két mező kitermelésre felkészítése, valamint a Kína keleti részébe tartó, 4 ezer kilométeres csővezetékrendszer, illetve a kiszolgáló infrastruktúra iparági becslések szerint 55–70 milliárd dollár közti összegbe kerülhet. A Gazprom tavaly 43,9 milliárd dollárt tudott ugyan költeni beruházásra – ez a világ olaj- és gázipari mamutjai között a harmadik legtöbb volt a brazil Petrobras és a CNPC után –, ám a tudósításokban Power of Siberia néven emlegetett vezeték túl nagy falat lenne a mégoly tekintélyes, 165 milliárd dolláros bevételű cégnek. Ezért valószínűnek tartják, hogy Kína 20-25 milliárd dolláros, később a gázszállításokkal kiegyenlítendő előleggel beszáll az óriási beruházásba.

Erről éppúgy nem hoztak nyilvánosságra információt a Putyin és Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő figyelő tekintetével kísért múlt heti sanghaji szerződés-aláírást követően, mint arról, hogy a CNPC mennyit fizet a földgázért. A Gazprom az európai vevőinek tavaly ezer köbméterenként átlagosan 380 dollárt számolt fel, és a 400 milliárd dolláros teljes összegből kalkulálva elemzők úgy vélik, a CNPC 350–380 dollár közötti tarifát vállalt. Míg az alku folyamán a kínaiak az ár csökkentését érhették el, az oroszok azt, hogy a feltételek az európaiakéhoz hasonlóak legyenek: az árképzés a nyersolaj és az olajtermékek árfolyamához igazodjon, és a leszerződött mennyiséget mindenképpen ki kelljen fizetni.

A két fél gazdasági érdeke nyilvánvaló. Az energiahordozóban gazdasági expanziójához képest szegény Kína 2018-tól olcsóbban jut földgázhoz, mint amennyit a jelenleg Katartól, Ausztráliától, Malajziától és Indonéziától vásárolt cseppfolyósított változatért (LNG) fizet. Az orosz szállítások abban is segíthetnek neki, hogy az energiafelhasználásban növelje a gáz szerepét, és ezzel csökkentse az ország több régiójában is veszélyes szintre emelkedett szmog kialakulásáért főként okolt szénét. Az Európába még mindig évi 160 milliárd köbméter földgázt eladó Gazpromnak az orosz energiafüggőséget lazítani akaró EU-val kell számolnia, és ezért jól jön számára a nagy ázsiai vevő. Ráadásul az elképzelések szerint a Kínába tartó csőkígyóból magának is elkülönítene egy leágazást Vlagyivosztok és a Szahalin sziget felé, ahol LNG-terminált építene a cseppfolyós földgáz két nagy távol-keleti kuncsaftja, Japán és Dél-Korea kiszolgálására.

Az már a politikai dimenziót jellemzi, hogy a szerződésről 2004 óta folytak tárgyalások, és a megegyezés még Putyin sanghaji útja előtt is bizonytalan volt, s csak hajnalba nyúló alkudozás után született meg. A megállapodás elemzők szerint Putyinnak volt fontosabb – és ezt a mindig jó üzletre törekvő és hosszú távon gondolkodó kínaiak kihasználhatták –, mert demonstrálhatta, hogy a Krím félsziget bekebelezése, illetve az Ukrajna határainak feszegetése miatt elrendelt szankciókkal a Nyugat nem tudja sarokba szorítani. A gázügylettel a tarsolyában magabiztosabban nézhet szembe június 6-án Obamával és a német gazdaság oroszországi érdekeit szem előtt tartva a szankciókért amúgy sem lelkesedő Angela Merkel kancellárral is a nyugati szövetségesek normandiai partraszállásának 70. évfordulója alkalmából rendezett franciaországi megemlékezésen.

A 2012-es újbóli elnöki beiktatása óta az orosz államfő is pedzegeti az Ázsia felé fordulást, ami Obama szótárában is központi helyet kapott. Moszkva keleti nyitásának részeként nemrég leírtak 10 milliárd dollárnyi tartozást Észak-Koreának, amiért cserébe Phenjan hozzájárult egy 54 kilométeres vasúti szakasz megépítéséhez. Putyin álma, hogy Délkelet-Ázsiát összekösse a transzszibériai vasúttal, és ezzel síneken futó „selyemút” révén konkurenciát teremtsen a Szuezi-csatornán keresztül Európába irányuló, tengeri áruszállításnak. Áprilisban pedig Szergej Lavrov külügyminiszter Vietnamban írt alá nagyszabású kereskedelmi megállapodást, miután Hanoi úgy döntött, az ország első atomreaktorát az oroszok építhetik.

Nem csak Oroszország, Kína is Obama orra alá tört borsot a gázmegállapodás aláírásával. A világ második legnagyobb gazdaságává nőtt Kína szeretné, ha nagyhatalomként is számolnának vele, és hegemón igényekkel lép fel az ázsiai és csendes-óceáni térségben, különösen a Kelet- és Dél-kínai-tengeren, ahol területi követelései nyomán Washington szövetségeseivel, Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal, Vietnammal és a Fülöp-szigetekkel került szembe. A birodalom régi fényét visszaszerezni igyekvő Moszkvához hasonlóan Pekingben is úgy értékelik, hogy az USA gátolja őket ambícióik valóra váltásában, és Obama Ázsia felé fordulása, valamint Kína kihagyása a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) elnevezésű szabadkereskedelmi társulásból valójában az elszigetelésükre tett kísérlet.

A sanghaji csúcstalálkozó kapcsán – amit szimbolikus orosz–kínai tengeri hadgyakorlat egészített ki a Kelet-kínai-tengeren – akadtak, akik a négy évtizeddel ezelőtti eseményeket emlegetik, amikor Richard Nixon amerikai elnök és nemzetbiztonsági főtanácsadója, Henry Kissinger 1971–1972-ben a Moszkvával akkoriban már haragban lévő másik kommunista atomhatalmat a Szovjetunió ellenében a maga oldalára állította. Bár tavalyi államfővé emelése után Hszi első útja Oroszországba vezetett, elemzők kétlik, hogy az úgynevezett pingpongdiplomácia helyett ezúttal energiahordozókkal színesített kapcsolatépítés hasonló, ám ellenkező irányú fordulatot jelentene.

A mindig pragmatikus Peking óvatosságát jelzi, hogy amikor márciusban az ENSZ Biztonsági Tanácsában a krími referendum elítéléséről szavaztak, csak tartózkodott (nem élt vétójogával), hiszen tudja, hasonló szeparatista kezdeményezés milyen kényelmetlen lenne számára Tibet vagy a muszlimok lakta Hszincsiang tartomány esetében. Az is új Nyugat- vagy Amerika-ellenes szövetség létrejötte ellen szól, hogy Kína két legfontosabb kereskedelmi partnere az EU és az USA, és soha nem tesz fel mindent egy lapra. Hszi tavaly ősszel Türkmenisztánban, Kazahsztánban, Üzbegisztánban és Kirgizisztánban is kötött fontos gazdasági szerződéseket, és jelenleg a legtöbb földgázt a türkménektől vásárolja. A korlátlan bizalom hiányaként értékelik azt is, hogy Moszkva – amely Szibéria déli részét félti a kínaiaktól – a koppintástól is tartva nem adja el legmodernebb fegyvereit és vadászgépeit Kínának, miközben szállít például Indiának és Vietnamnak.

NAGY GÁBOR

Hozzászólások